Hétfőtől nincs suli, és valószínűleg ovi sem.

Micsoda megkönnyebbülés!

Kedden telt volna le a kéthetes iskola- és óvodalátogatási tilalmunk a franciaországi nagyszülőlátogatás után. Azt hittem, két hét kényszerszünet után majd nagyon fogom várni ezt a keddi napot, amikor három gyerek helyett újra csak eggyel leszek itthon. De pont fordítva történt: ahogy közeledett a tilalom vége, egyre jobban tartottam a közösségbe való visszatéréstől. Közben pedig egyre kevésbé tűnt ijesztőnek, hogy esetleg további heteket kell nonstop összezárva töltenem a három különböző életkorú gyermekemmel.

És nem a vírusfertőzéstől való aggodalmam miatt.

Elmesélem, mi történt velünk az elmúlt két hétben.

Amikor február végén – március legelején a Francia és Nagytesó az iskolai síszünet ideje alatt rokonlátogatóban járt, épp kezdett Franciaországban kialakulni a „vírushelyzet”. Az a környék, ahova ők utaztak (Nyugat-Franciaország), nem számított gócpontnak, ottlétük alatt 100 fő körül volt a regisztrált fertőzöttek száma. Hozzáteszem, 67 milliós országról beszélünk, úgyhogy engem személy szerint nem aggasztott a dolog. Idejük nagy részét egy kis faluban a nagyszülőknél töltötték, csak az érkezéskor és a hazautazáskor fordultak meg nagyvárosban, de még csak nem is Párizsban, hanem a bordeaux-i reptéren. Annál nagyobb meglepetésként ért, hogy Nagytesót az utazás után hazaküldték az iskolából, egy kis lecseszéssel körítve: túlbuzgók voltunk, be se kellett volna vinnünk a suliba, hiszen a gyerek koronavírusos területen járt. Az, hogy ez a terület Magyarországnál közel hatszor nagyobb, és nem sok esélye van, hogy Nagytesó bármit is elkapott abban a nagyon bájos, Isten háti mögötti faluban, vagy akár reptéren, ahol ötpercenként kezet fertőtlenített, érthető módon nem számított – a szabály az szabály, még ha nem is tájékoztattak róla egyértelműen korábban.

Az óvintézkedésekkel persze nem akartam vitába szállni, a kommunkációs módszerekkel annál inkább: a suliból való eltávolítás magával hozott egyfajta automatikus megbélyegzést.

Nyilván a félelem dolgozott már akkor is mind a tanítókban, mind a gyerekekben (akik meglepő gyorsasággal szívnak magukba minden információt, ami a matek óra anyagán kívül esik): szóval furán kezelték, „mit keres itt”, „az igazgató meg ne tudja”, „anyukád mikor jön érted” stb. Mi lettünk a potenciális vírushordozók.

Szóval rossz szájízzel indult a hirtelen ránk szakadt szünet, a játszótéren másnap el is panaszoltam egy ismerős anyatársnak a sztorit. Aztán bevillant: hoppá, lehet, hogy a frászt hoztam rá? Most, hogy tud a franciaországi utazásról, legszívesebben 5 méteres távolságból folytatná a beszélgetést? Oké, szabadtéren vagyunk, nem érünk egymáshoz, de honnan tudhatnám, mennyire tapostam bele a komfortzónájába ezzel az információval?

Onnantól kezdve próbáltam megérteni az itthon egyre jobban eluralkodó aggodalmat, és tiszteletben tartani a különféle intézkedéseket, ajánlásokat. Nem tudtam viszont eldönteni, mennyire tartsuk szigorúan a házi karantént; három egészséges gyerekkel bezárkózni a négy fal közé két hete még abszurdnak tűnt, hiszen a határok nyitva álltak és naponta rengeteg turista, illetve munkaügyben utazgató érkezett kis országunkba és közlekedett korlátozás nélkül a városban. Ezzel szemben az én gyerekem, aki a nagyszüleit látogatta meg, ki volt zárva a közösségből.

Macis játszótér az erdő szélén a 2.kerületben

És nem csak az iskolából, de a különórákról is. A balett tanártól kezdve a kórusvezetőn át a bébiszitterig mindenkinek vázoltam a helyzetet, és mindenkitől azt a választ kaptam: ha az iskolában ez a szabály, jelentkezzünk náluk is két hét múlva. Bár Kistesó nem járt Franciaországban, jobbnak láttam, ha a botrány kitörése előtt az óvodavezetővel is megbeszélem a szitut: nyilván rávágta, hogy Kistesó se látogassa az intézményt 14 napig.

Az oviból való kimaradásunk utáni munkanapon már telefonon keresett az ÁNTSZ. Rengeteg kérdést kaptam a franciaországi utazásról, a gyerekek intézménylátogatásáról, épp csak az utolsó előtti terhességemet megelőző utolsó menstruáció első napjáról felejtettek el kifaggatni, de erre már valószínűleg nem is tudtam volna válaszolni (pedig valamikor még álmomból felébredve is kapásból mondtam volna a választ). Én viszont megtudtam, hogy az akkor hatályos rendelkezések szerint Kistesót nem tilthatták volna ki az oviból, mivel fertőzött területen nem járt, fertőzött személlyel nem érintkezett. De az óvoda vezetője megerősítette a kérését, hogy tartsuk magunkat távol két teljes hétig, én pedig otthon tengő-lengő nagycsaládos anyaként nyilván meg tudtam oldani....

Hangulatmentő benti program: csokis keksz készítése, majd befalása

Nagyjából kétnaponta azért kilógtunk a játszótérre egy kis friss levegőt szívni. Próbáltam olyan időpontot belőni, amikor kevés emberrel találkozunk: délelőtt, kora délután, egyszer pedig este, sötétedés után hintáztunk a holdfényben. Sokat sétáltunk, bicikliztünk, igyekeztük kerülni a tömegközlekedést. De ahogy napról napra forrósodott körülöttünk a hangulat, egyre több kérdés merült fel bennem is: A boltba vajon beugorhatunk kifliért? A könyvtárba vajon visszavihetjük a kiolvasott könyveket, és kölcsönözhetünk újakat? Én vajon elmehetek Szél Dávid pszichológus és apablogger szexuális nevelésről szóló előadására, ahol rajtam kívül valószínűleg lesz néhány ember, de nem túl sok, és én amúgy sem jártam Franciaországban, viszont amikor a Francia és Nagytesó odarepült, akkor egy hétig egyedül voltam a két kisebbel, rögtön utána egy hete pedig napközben mindhárommal, és baromira kimozdulnék már valahova?!? Végül írtam a programszervezőnek, elmagyaráztam a helyzetet, ő pedig rám bízta döntést. Nem lett könnyebb a szívem; hasonló vívódásokkal és magyarázkodásokkal telt minden nap.

A közösségbe való visszatéréstől pedig egyenesen féltem. Féltem, hogy hiába telt le a két hét, hiába viszünk majd az orvostól egészséges igazolást, a gyerekeimet kirekesztés fogja fogadni.

Féltem, hogy hiába nem jelentkeztek nálunk a tünetek, mégis ők maradnak a „vírushordozók”. Hogy az örömteli találkozás helyett diszkriminációval szembesülnek majd a francia helyzet miatt.

De az új rendelet mindent megoldott: hétfőtől senki sem fog suliba menni.

Ez végre tiszta ügy: nem csak a „veszélyes”, külföldön járt egyedek kerülnek kiszelektálásra, hanem mindenki előtt becsapódik az ajtó.

Én azt mondom, új lehetőségek időszaka ez.

Akik olvasták egy régebbi bejegyzésemet egy francia családi farmon eltöltött napjainkról, azok tudják, hogy erősen szimpatizálok az otthontanulással. De én magam nem mertem eddig meghozni azt a döntést, hogy az iskolás gyerekemmel elszakadjak a sokat szidott, de kiszámítható mókuskerékben működő oktatási rendszertől. Nem éreztem magamban az erőt, hogy a két kisebb gyerekem mellett a rendszeres tanítás-tanulás súlyát is a vállaimra vegyem.

Most viszont itt az alkalom a tesztelésre. Eljött a mi időnk!

Már az elmúlt két hét is érdekes tapasztalatokkal járt: igyekeztünk rendszeresen haladni a tananyaggal, pótoltuk az órai munkát, írtuk a házi feladatot. Most pedig kifejezetten örülök, hogy ez a kísérlet folytatódhat.

Élvezzük, hogy a saját ritmusunkban, az iskola által ránk kényszerített nyomás nélkül tanulhatunk. Azt vettem észre, hogy mostanában a gyerekek is kiegyensúlyozottabbak, nyugodtabbak: érezhetően kevesebb a rohanás, az elvárásoknak való megfelelés az életünkben. Mintha a tesók közti konfliktus is mérséklődött volna, és valahogy én is ritkábban változom át emelt hangon utasítgató sárkánnyá.

Végre nem egy rövidke késő délutánba és estébe kell belezsúfolni a minőségi együttlétet a másnapi órákra való felkészülésen és a szigorúan időben való lefektetésen kívül.

Helyette mindennek megvan a maga megfelelő ideje a napban. Nem mondom, hogy tiszta idill, mert a gyereknevelés sosem az, de mindenképp harmonikusabbak a mindennapjaink.

Nem akarok farzsebből előrántott jótanácsokat osztogatni, hogyan éljétek túl gyerekekkel a suli- és ovimentes időszakot, mert nyilván tök nehéz lesz. De az biztos segít, ha átkapcsoljátok a fejetekben a paragombot „új lehetőségek” üzemmódra, és a számtalan aggódnivaló helyett megpróbáljátok észrevenni az alkalmat arra, amire eddig sosem volt idő. Mert mindig menni kellett valahova, mert mindig meg kellett csinálni valamit másnapra. Most nem kell menni sehova, és kivételesen azért kell csinálni valamit, hogy jól teljen a közös idő. Nem holnap – ma, most. Használjátok ki!

A gangon is süt a nap!

Kövessétek karanténbeli kalandjainkat Facebookon és Instagramon is!