Öt hónapos volt Kisbaba, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. El kell kezdenem mozogni valamit, tudatosan és rendszeresen, mert az nem lehet, hogy minden második reggel úgy érzem magam a testemben, mint akit az éjjel összevertek. Oké, hogy a gyerek az első, akit görnyedve szoptatok (nem lenne muszáj görnyedve, de rendszeresen ezen a fura testtartáson kaptam magam), napi több órát hordozok a kendőben, és még néhányat a bal karomban, amíg jobb kézzel főzök, mosogatok, teregetek. Babakocsit a harmadik emeletre hurcolok fel és le, gyerekkel együtt, plusz még pár kiló répát, krumplit, almát, mert már megint elfelejtettem időben megrendelni a házhozszállítást. Aztán meg vagyok ijedve, hogy még harminc sem múltam, de már fájdogál a hátam, leszakad a derekam, zsibbad a bal oldalam, beáll a vállam, és mindehhez olyan merev izmok társulnak, hogy már egy szélesebb terpesz is zavarba tud hozni.

Ez pont nem én vagyok; sajnos rólam kevés tornázós-nyújtózkodós kép készült az utóbbi időben (Fotó: Christopher Campbell, Unsplash)

Első tornázási kísérleteim abból álltak, hogy megpróbáltam otthon felidézni a kismama jógán tanult gyakorlatokat - legnagyobb döbbenetemre rosszabbul mentek, mint annak idején a nagy pocakkal. Egyrészt mert a mozdulatsorok többségére nem is emlékeztem rendesen, másrészt azóta eltelt jónéhány hónap, ami nem pont az ászanákról szólt.

Így egy decemberi hétvégén hatalmas felindulásból fogtam magam és elindultam gerincjógára. Ez volt az első alkalom, hogy két szoptatás között elmentem mozogni; eléggé ki volt számolva az időm. Sajnos előző nap járt le a BKV bérletem, a jegyautomatánál viszont hosszú turistasor kígyózott, de azért beálltam, kivártam, megvettem. Végül sikerült annyira elkésnem az óráról, hogy a stúdió ajtaját már bezárták, a recepción pedig pechemre nem ült senki. Öt perc kétségbeesett toporgás után világossá vált, hogy a jógára már nem jutok be, de továbbra is megszállottan ragaszkodtam ahhoz az elképzelésemhez, hogy valamit mindenképpen edzeni fogok ma. Találomra elindultam az utcán, és mit ad Isten, belebotlottam egy fitnesz centrumba.

Gondolhatjátok, hogy ha eddig jógára jártam, és még oda se gyakran, akkor nem sokszor tettem be a lábam fitneszes helyekre. Most mégis nagyon határozottan nyomtam le a kilincset; csodák csodájára itt működött a recepció, ami mögül egy kedves lány megkérdezte, miben segíthet. “Kezdődik most épp valamilyen óra?”- tettem fel magabiztosan a teljes elveszettségemről tanúskodó kérdést. “Öt perce kezdődött a zsírégetés, arra még bemehetsz. Az első óra ingyenes!” Nagyszerű! Már rohantam is az öltözőbe, aztán beléptem életem első zsírégetésére.

A teremben minden tekintet rám szegeződött, és én elég hamar felmértem, hogy ebből a csapatból már ránézésre is baromira kilógok, pedig még ki sem derült rólam, hogy azt sem tudom, mi az a zsírégetés.

A többiekkel ellentétben a pink sportmelltartó és a neonzöld sztreccspóló helyett én egy laza, virágmintás pamutpólót húztam, és csak reménykedni mertem, hogy a karemelgetések közben nem fog alóla kivillanni a szoptatós melltartóm jellegzetes, vastag, fehér pántja. A nadrágot hagyjuk, a csodálatos színekben és mintákban pompázó, minden egyes izomrostot kidomborító leggingsekkel meg se próbálta felvenni a versenyt az én 12 éve beszerzett, kissé megkopott, fekete, enyhén trapéz szárú tornagatyám.

Ami viszont a cipőt illeti, nos, az volt a legkínosabb. Nem az volt a baj, hogy adidas helyett én egy kínai tornacipőben mentem. Á, dehogy.  Nálam nem is volt cipő! Én ugyanis otthonról jógázni indultam, azt meg zokniban vagy mezítláb szoktunk, és amikor nagy hévvel berontottam a zsírégetésre, nem is jutott eszembe, hogy itt jól jönne majd egy pár kényelmes cipő. Ez a felismerés konkrétan a teremben állva jutott el a tudatomig, amikor az edző megmutatta, hova álljak, és már késő lett volna hátat fordítani és kimenekülni.

Engedelmesen beálltam a szolibarna, szálkás testű, csodás manikűrrel és sminkkel rendelkező hölgytársam mögé mezítláb (az edző javaslatára lehúztam a zoknim, hogy ne vágódjak el már az első bemelegítő rugózásoknál), és ekkor rádöbbentem másságom sokadik jellemzőjére. Én voltam az egyetlen szemüveges a teremben. Végülis tényleg, ki az a szerencsétlen, aki egy edzésre szemüvegben érkezik, ahelyett, hogy berakná a kontaktlencséjét? Jelentem, én, mert nekem nincs; eddig valahogy nem kellett egyszerre intenzíven mozognom és élesen is látnom…

Szóval becsatlakoztam az edzésbe. Elég kemény tempót diktált a zene, ide léptünk, oda léptünk, közben a karunkat emelgettük. Jól esett. Jól esett megmozgatni a berozsdásodott tagjaimat, jól esett emberek között lenni, jól esett zenére együtt mozdulni.... Egészen öt teljes percig. Utána éreztem, hogy kezdek fáradni. További öt perc után már azon kattogtam, mikor tartunk egy kis szünetet. De itt nem volt szünet, csak brutális és kevésbé brutális gyakorlatok. Tizenöt perc után belém hasított a félelem, hogy talán ez egy 90 perces óra, aminek még az ötödénél sem tartunk. Kezdtem lecsalni a feladatokat és mindent megfelezni. Amiből a többiek nyolcat csináltak, én négyet, és még így is alig kaptam levegőt. Már nem is figyeltem a körülöttem könnyedén mozgó edzőtársakat, már nem érdekelt, mit gondolnak, hogy nézhetek ki itt mezítláb, szemüvegben, sután erőlködve, mert minden energiámat abba fektettem, hogy ne essek össze. A külvilág megszűnt létezni számomra, csak az edző instrukcióit hallottam és a saját zihálásomat.

Ez viszont én vagyok Hatévessel, aki akkor még csak három éves volt. Épp bemelegítünk a Krakkó-Budapest biciklitúránk egyik reggelén.

Valahogy eltelt az idő, elérkezett az óra utolsó 15 perce (a 60-ból, halleluja!), amit hasizmozással készültek eltölteni. Azért írom, hogy készültek, mert én ekkor már kiterülve feküdtem a földön, mint egy partra vetett hal, de az edző szerencsére megszánt, és külön nekem adott valami végtelen egyszerű feladatot. Persze nekem még így is össze kellett szednem magam, hogy végigcsináljam, de amit a többiek műveltek közben, azt még fél szemmel nézni is fájdalmas volt.

Az öltözőben aztán megtudtam, hogy a zsírégetés az egyik legkeményebb óra az egész fitnesz centrumban. Három napig olyan izomlázam volt utána, hogy alig bírtam mozogni, és még egy hétig éreztem a hatását itt-ott a testemben. Azóta se vettem a bátorságot, hogy visszamerészkedjek, pedig biztos régi jó ismerősként fogadnának...

A folytatást itt tudod elolvasni: Táncolj, anyukám – akár otthon, pizsiben is!

 Kövessétek mindennapi csavargásainkat Facebookon és Instagramon!