Március végén a tavaszodó Budapestről indultunk repülővel Montenegróba. Nyolc napra mentünk kézipoggyásszal; a vastag pulcsit, kabátot és a sapkát izzadva aggattuk magunkra még itthon, hogy a kisbőröndbe és a hátizsákba minden beférjen, ami a gyerekeknek kellhet. De ahogy megérkeztünk Podgoricába, a fővárosba, döbbenten húztuk össze magunkon a cipzárakat és keresgéltük a kesztyűt: havas eső fogadott minket 5 fokos hőmérséklettel...
Ez valami tévedés? Nem délebbre jöttünk Magyarországhoz képest? Minket itt virágba boruló fáknak, illatozó mezőknek, langyos napsütésnek kellett volna várnia! Mi nem erre fizettük be a tavaszi szünetünket! Elnézést, nem lehetne inkább felszállni egy marokkói gépre? Muszáj itt maradnunk a hóban, amikor annyira vágytunk már a sálszaggató napfényre?
Egyetlen reményünkbe, a tengerparti szállásunkba kapaszkodtunk, ahol elképzeléseink szerint napfürdő és boldogság várt ránk. Beugrottunk a repülőtéren a bérelt autóba, és irány a legendásan szép Kotor! Szerencsére kevesebb mint 90 km állt előttünk, ezt még hisztiszünetekkel együtt is megtesszük két órán belül – bíztattuk magunkat. De vajon merre kell menni?... GPS, könyörgünk, segíts! A korlátlan adatformalom érdekében vettünk egy helyi SIM kártyát internettel, de sehogy sem akart együttműködni a telefonunkkal. Végül megálltunk egy benzinkútnál és vettünk egy lepedőnyi autóstérképet, ez alapján navigáltam a Franciát az Adriai-tenger felé.
Vajon hányféleképpen lehet eljutni Podgoricából Kotorba?
Ahogy távolodtunk Podgoricától, a havas esőt felváltotta a sűrű pelyhekben szálló hó. Mesebeli tájba érkeztünk, ahol mindent befedett a vastag hótakaró. Hegyláncok hullámoztak előttünk fehérbe öltözve, az egész látvány lélegzetelállító... lett volna, ha síelni jöttünk volna, és a bikini helyett egy sínadrág lapult volna a csomagjainkban. Az autó –6 fokos kinti hőmérsékletet jelzett. Az út menti reklámok egy étterem „új téli menüjéről” adtak hírt. Jesszus, itt senkinek nem szóltak, hogy elvileg jön a tavasz?!
Egyre nehezebben haladtunk felfelé az emelkedőn, a hó már szakadt, és vastagon meg is maradt az úton. Amikor elérkezünk a hólánc szükségességét jelző táblához, már végképp azt éreztük, itt semmi keresnivalónk, és visszafordultunk. Na nem egészen Budapestig menekültünk, de visszazötyögtünk Podgoricáig, hogy teljesen más irányból közelítsük meg a tengert. Nem akartuk megkockáztatni, hogy a két gyerekkel elakadunk a hóban a hegyek között egy olyan országban, aminek a nyelvét nem beszéljük, és még a telefonunk sem működik rendesen. Próbáltunk a közelben más utat keresni, de mindegyiken félméteres hó állt; a kamionok ijesztő sebességgel húztak el mellettünk.
A végső, nyerő útvonal, amelyen célba értünk
Amikor egy órával később újra a fővárosban barangoltunk, eldöntöttük, a végére járunk a rejtélyes sim kártya-ügynek, és beugrottunk reklamálni a kisboltba, ahol kb két órával azelőtt vettük a használhatatlan kártyát. Kiderült, hogy csak egy regisztráció választott el minket a GPS működésétől, amit az eladó hölgy elmulasztott megtenni a kártya kiadásakor. De megígérték, hogy ezután minden jó lesz. Hát nem lett jó, csak este Kotorban, pont mire megérkeztünk. Egy ki tudja hanyadik, de legalább járható útvonalon, hófödte sziklák között. Bár a zord vidéket bámulva továbbra is a csodálat és a kétségbeesés között ingadoztam, a távolság leküzdése eldöntötte a kérdést: amint felbukkant a hegyek túloldalán a tenger és közeledni kezdtünk a partmenti városok felé, úgy tűnt el a fehér dekoráció a tájról. Lassan a hőmérséklet is melegedett, visszatértek a plusz fokok, kezdtünk fellélegezni. Besötétedett, mire bekanyarodtunk az óvárosba. „Ennyire messzire jöttünk?” – kérdezte Nagytesó kimerülten az egész napos utazástól. „Ennyire.” – válaszoltam szintén elcsigázva, és azon gondolkodtam, más családok vajon tényleg megtették volna-e ezt az utat másfél óra alatt, vagy már megint mi vagyunk ilyen keszekuszák...
A továbbiakban Kotorban olyan idő volt, mint amilyenre eredetileg is számítottunk: tizenegynéhány fok, kis szél, kis napsütés – városi csavargásokhoz és az erőd megmászásához ideális. Ottlétünk alatt Montenegróban is kitavaszodott: néhány nappal később Petrovacban már 20 fokban sütkéreztünk a parton; Nagytesó és a Francia pedig nem bírták ki, hogy ne mártózzanak meg még a 13 fokos vízben is.
Megnyitották a strandszezont
A tengerparti napfényben csodálattal bámultuk a nem is olyan távoli, havas hegycsúcsokat. Alig néhány napja éltük át a montenegrói zimankót, mégis hihetetlennek tűnt, hogy belátható távolságon belül még mindig a tél az úr. Mi van ott ilyenkor? Nem nézzük meg? Persze győzött a kíváncsiságunk, autóba ültünk, és elindultunk felfelé a szerpentinen. A Lovćen Nemzeti Park 1700 méteren magasodó csúcsát céloztuk meg. Magasan elhagytuk azokat az utakat, amelyeken korábban a tenger felé haladtunk Podgorica felől, és ahol már csak olvadozó hófoltok tanúskodtak az épp visszavonulót fújó télről. Mi azonban rendíthetetlenül haladtunk tovább, egyenesen Hókirálynő birodalmába, ahol még hírből se hallották a fák a tavasz közeledtét. Az út egyre keskenyebbé vált, a hófal az út mentén egyre magasabbá. A helyi autók lassítás nélkül rongyoltak velünk szembe, két kocsinak egymás mellett viszont általában nem volt elég hely az úton, így rendszeresen tolatnunk kellett addig, míg egy kicsit szélesebb útszakaszon elhúzhattak mellettünk a montenegrói bácsik.
Mire felértünk a csúcshoz, mindannyiunk gyomra kellően felkavarodott az állandó kanyargástól, de a jeges levegő gyorsan helyretett minket. Megpróbáltunk leparkolni, de a csúcson lévő kis parkolóba nem fértünk már be, sőt, megfordulni se tudtunk. Három horvát srác mutogatott nekünk csupa jó szándékból három különböző irányból, hogy segítse a manőverezésünket. És ekkor következett az utazásunk egyik legszürreálisabb pillanata: amikor a Francia kiszállt a kocsiból, hogy felmérje, pontosan mennyi helyünk van forgolódni, kérdés nélkül bepattant a helyére a volán mögé az egyik horvát srác, és átvette az autó irányítását. Én az anyósülésen, a gyerekek pedig a hátsó ülésen várták dermedt csöndben, mi fog kisülni ebből. Önkéntes megmentőnk (?) szóra se méltatott minket, csak tekergette a kormányt, aztán szólt a haverjainak, hogy álljanak arrébb az ő kocsijukkal, mert így tényleg nem férünk ki. És láss csodát, ezek után már navigálás nélkül is kijutottunk a szűkös parkolóból. Egy kicsit körbenéztünk, de a tervezett séta elmaradt: Kistesó nedves ruhákban csücsült; a kalandokat már a pelenka sem bírta. Nem volt sok váltás ruha nálunk, a mínuszokban pedig nem akartam se egy alulöltözött, se egy nedves gyereket sétáltatni, úgyhogy maradt a gyors pelenkacsere a hófalak közötti szélvédett zugban, majd folytatódott az autós kirándulás lefelé a hegyről.
A Lovćen Nemzeti Parkból állítólag fantasztikus túraútvonalak vezetenek egészen Kotorig, mi viszont túrázók, sőt utak helyett is csak kóbor kutyákat láttunk kergetőzni a hóban. Talán majd egy nyáron visszatérünk a kizöldült hegyekbe: biztos egészen más, de szintén csodás látványt nyújtana a vidék. Mi a havas kiruccanásunk után utolsó montenegrói napunkat inkább a tenger és a napfény közelében töltöttük Budván, ahol az utolsó pillanatban megtaláltuk a balerinát is, amely korábban már annyi szuvenírbolt képeslapján szembejött velünk.
Folytatása következik! A következő részben montenegrói szálláshelyeinkről olvashattok majd! Az előkészületekről szóló bejegyzést itt találjátok.
A nyitóképen a Kotori-öböl.
Kövessétek mindennapi csavargásainkat Facebookon és Instagramon!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.