Gyerekkoromban utáltam a Balatonra járni. Az a sok ember, a forróság, a zsírszag, a kitaposott, teleszemetelt fű a parton... Meg a fura szálláshelyek, ahol aludtunk... Például anyám egyik idős barátnőjének a lakása egy Balaton-parti társasházban, teleaggatva tájékoztató cetlikkel: „Az ágyneműtartóban található a takaró”, illetve „A konyhaszekrényben vannak az edények”, és még vagy húsz hasonló felirat. Legfeljebb tizenegy éves lehettem, de tisztán emlékszem a döbbenetre, amit az egyetlen szoba közepén állva átéltem – oké, hogy ingyen jöhettünk, de muszáj volt pont ide?!
Amióta viszont megszületett az első gyermekem, fokozatosan elmúlt a viszolygásom is a balatoni nyaraktól. Talán giccsesen hangzik, de az első közös, boldog pancsolások kigyógyítottak a Balaton-ellenszenvből. Kit érdekel, hogy lassan mélyül, ha egy totyogó 15 hónapossal úgyis csak babapocakig megyünk be, az pedig a déli parton akár ötven babalépést is jelenthet, tehát meg is van a napi program: tapicskolás a vízben. Kit érdekel, hogy húgymeleg, és kevéssé frissít fel a nyári forróságban, ha a kisbabámnak pont ideális a vízhőmérséklet, és különben is, aki úszni vagy jeges fürdőzni akar, az menjen a Balti-tengerhez, vagy jöjjön vissza télen. Szóval pocakig be, aztán ki, közben jönnek a hullámok, amiket korábban észre se vettem, hogy léteznek a Balatonban, de a lányom lázas izgalma megkedveltette velem ezt a minimális, épp csak a kacsákat arrébb sodró vízmozgást is. És ha már szóba kerültek, ne hagyjuk ki azt a rengeteg szárnyast, akik velünk együtt lubickolnak, vagy a fejünk fölött húznak el, mert a hápogó, vijjogó, nyakukat nyújtogató állatok megfigyelésével aztán tényleg nem lehet betelni. Egyébként ez az, amit kiskamaszként nem vettem észre, most viszont felnőttként elvarázsol: a Balaton élővilága, a nádas hangjai – szóval ez tényleg több, mint egy nagy medence, és nem csak a táj miatt.
Kacsaetetés kilátással
Így alakult hát, hogy mire két gyermek édesanyja lettem, már el sem tudtam elképzelni a nyarat a Balaton nélkül, és már tavasszal dúdolni kezdtem, hogy „nekem a Balaton a Riviéra”. De idén nagyobb szabású nyaralásba vágtunk, két és fél hónapra Franciaországba utaztunk, úgyhogy a francia Riviéra kedvéért le kellett mondanom a magyar tengerről. Akármilyen abszurd ez így leírva, de tényleg lemondásnak tűnt; nem sajnáltam magam egy percig sem, de nosztalgiával gondoltam az Atlanti-óceán hűvös-szeles partján a jó kis langyos, iszapos Balatonra. (A francia Riviérára végül mégsem mentünk, de az ország nyugati régióit nagyjából bejártuk, erről ITT, ITT és ITT tudtok olvasni.) Arra fel voltam készülve lelkileg, hogy Franciaországban lángosozni nem fogunk, de az a felismerés viszont hideg zuhanyként ért, hogy egyáltalán nem könnyű tölcséres fagyizóra akadni. Itthon lépten-nyomon fagyiárusokba botlik az ember nyáron, ott viszont keresve se találtam kézműves, egyedi ízvilágú fagylaltot, így maradt az unalmas jégkrémnyalogatás. Ennyit a két ország fagyikultúrájának összehasonlításáról; de most inkább ugorjunk október végére, ami, ha a balatoni fagyizást nem is, de a csobbanást elhozta nekünk!
Friss iskolásgyerek anyjaként már én is alig vártam az őszi szünetet, amikor végre négyesben utazhatunk valahova. Nem volt kérdés, hogy most nem külföldre megyünk, hanem bepótoljuk az eddigi mulasztásunkat, és végre leruccanunk a Balcsira. Sikerült egy olyan üresen álló nyaralót levadászunk családon belül, ahol még gyereküléssel felszerelt bringák is a rendelkezésünkre álltak, így tálcán kínálta magát a tökéletes üdülés. Azt gondoltam, végre pihenni is fogunk, elvégre a déli parton szerencsére nincs annyi látnivaló, mint amennyi például Bretagne partjain, de megint rá kellett döbbennem, hogy ha pihenés, akkor az a Franciával és a két gyerekkel csakis aktív lehet. Ha épp nem a bringán tekertünk, akkor kézenálló vagy cigánykerekező versenyt rendeztünk magunknak – pontosabban a Francia rendezett magának és Hatévesnek, én eközben Kisbabát rakosgattam fel végtelen sokszor egy játszótéri csúszdára – , esetleg csak simán fogócskáztunk. Amikor pedig végre visszaértünk a szállásra, ott elkezdődött a kertben a fáramászás, focizás (igen, a lányok is szeretnek), és az egyensúlyozó mutatványok gyakorlása. Megörültem, amikor Hatéves végre ping-pongozni akart, mert abban legalább én se vagyok sírnivalóan amatőr, és a nyakamat se kell kitörnöm közben, de öt perc után megunta és folytattuk a rohangászást.
Keresd meg a fenyőfán Hatévest! (Még hogy a mai gyerekek nem másznak fára!...)
Nem ragozom sokáig, milyen jókat szaladgáltunk, játszottunk és bicikliztünk a Balaton-parton. Arról viszont érdemes szót ejteni, hogy a főszezonban emberektől hemzsegő üdülőfalu milyen kihalt ilyenkor. Az egymás mellett sorakozó büfék mind lelakatolva – egyébként a házak nagy része szintén –; autókirándulásra kellett indulnunk, hogy élelemhez jussunk. Kisgyerekes családokat csak elvétve láttunk, leginkább helyi nyugdíjasok képviseltették magukat a köztereken. A nyáron annyira népszerű, Balatont körültekergő bicikliúton naponta két idős házaspár gurult el. Mi ezen az úton bringáztunk el a szomszédos településekig, és csak ámultunk, hogy ilyen ragyogó időben, ilyen csodás helyen sehol senki, de még gyalogosok se nagyon. Csak a horgászok a mólón.
A kietlen strand örömére viszont a Francia legalább zavartalanul meg tudott mártózni a 7 fokos vízben – itt a rosszalló tekintetek helyett csak a mi éljenzésünk kísérte. Ami Kisbabát és Hatévest illeti, ők már nem csodálkoznak semmin, sőt legszívesebben maguk is belerohantak volna a tóba... Aki nem hiszi, nézze meg a videót!
Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!
Kövesd mindennapi csavargásainkat Facebookon és Instagramon!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.