Miért nem hagytuk ott a kempinget az önkénteskedés hullámvölgyei ellenére?

Bár az ottlétünk alatt mindennap megfordult a fejünkben, hogy hamarabb eljövünk, végül mégis kitartottunk a hetedik napig. Ennek több oka is volt:

Láttuk, hogy valóban szükség van ránk. Tennivaló akadt bőven, és tudtuk, hogy nagyon számít a segítségünkre a tulajdonos. Még ha úgy is éreztük, hogy ő nem tartotta be minden szempontból a WWOOFon keresztüli önkéntesfogadás feltételeit, ez nem jogosít fel minket automatikusan arra, hogy mi is felrúgjuk a szabályokat. Márpedig ha egy host és egy önkéntes megegyezik az önkénteskedés időintervallumában, az azt jelenti, hogy azokban a napokban a gazdaságban számítanak rá, esetleg visszamondanak más önkénteseket. Szóval mi nem akartuk cserben hagyni a tulajt, mert valószínűnek tartottuk, hogy nem fog tudni hirtelen leakasztani egy önkéntest a helyünkre, ha váratlanul otthagyjuk.

Működött bennem egy csomó érzelmi tényező. Szolidaritást éreztem a tulajdonos felé, aki nem csak a kemping és az önkéntesek főnöke, de egyben nő és anya is. Aki ráadásul egyedülállóként próbálja menedzselni a kempinggel járó rengeteg ügyes-bajos dolog mellett a gyereknevelést is. Elképesztő erőről és kitartásról tett tanúbizonyságot a mindennapi munka során. Csodáltam a történetét: ez a nő képes volt a szívére hallgatni, küzdeni az álmaiért, és egy kisgyerekkel belevágni egy teljesen új életformába a természet lágy ölén. Én az ilyen elszánt és öntudatos nőket nem tudom nem tisztelni és értékelni, még ha épp a saját bőrömön tapasztalom a negatív tulajdonságaikat is (amik egyébként mindannyiunknak vannak, ellenben kevesen merünk belevágni a nagy álmainkba).

De ami abszolút maradásra csábított minket, az a hely varázsa volt. Ha nem önkénteskedni jöttünk volna, hanem fizetővendégként nyaralni, valószínűleg semmit sem vettem volna észre a háttérben zajló szervezési nehézségekből, és el lettem volna ájulva a kemping különleges hangulatától. Ahogy egyébként minden vendég tette is. A somogyi táj gyönyörű, a kemping szinte beleolvad a természetbe. Hely bőven akad, itt nem kell egymás hegyén-hátán aludni, sem attól félni, hogy a szomszéd horkolásától zeng a saját sátrunk is. De aki nem feltétlenül magányos elvonulásra vágyik, és szívesen ismerkedik a kemping népével, az a nyitott, közös konyhában könnyen szóba elegyedhet bárkivel egy bögre kávé mellett. Mi például egy háromgyerekes német családdal barátkoztunk nagyon össze, de dumáltunk lengyelekkel, szlovénokkal, egy franciával és persze egy csomó magyarral is.

A konyha és a vizesblokk között félúton áll a „pajta” (ld. nyitókép), egy tetővel fedett, de oldalról nyitott, jógamatracos, függőágyas, csillezős tér, ahol tornázhatsz, olvashatsz, megfejtheted az élet értelmét, vagy akár egy jóga órán is részt vehetsz, ha szerencséd van. 

A kempingtől nem messze pedig vár a Balaton: csak tizenegynéhány kilométer a balatonföldvári vagy a szántódi strand, így sokan kifejezetten a tópart közelsége miatt választják ezt az olcsóbb kategóriás szálláshelyet. A napi munka után a késő délutáni, kora esti órákban mi is többször kimentünk a partra, és csobbantunk egyet a naplementében.

Röviden: nem szívesen vettünk volna túl korán búcsút ettől a varázslatos helytől!

Összességében nagyon vegyes élmény volt az idei önkénteskedésünk. Az egyik magyar sátrazó meg is jegyezte, hogy ő ezt biztos nem vállalta volna három gyerekkel. Nos, eredetileg mi sem azt vállaltuk (illetve nem gondoltuk, hogy azt vállaljuk), mint ami lett belőle. De így utólag mégis örülök és büszke vagyok magunkra, hogy végigcsináltuk és nem adtuk fel. Amikor időnként elbizonytalanodtam, kell-e nekünk ez az egész kaland, valami pozitívum mindig történt, ami visszabillentette a lelki egyensúlyomat. Apróságok, amik mégis sokat számítanak: hogy reggel kicipzárazom a sátrat és rögtön a zöldben találom magam; hogy anyanyelviekkel gyakorolhatom a lengyelt; hogy rájövök, a vega curry nagyon finom, és megtanulom, hogy kell csinálni; vagy hogy önfeledten tudok nevetni az argentin önkéntes társunkkal, Priankával még a nehéz helyzetekben is. Mindeközben pedig tudtam, hogy a Franciával egymásra mindig számíthatunk, együtt küzdünk meg a kihívásokkal és együtt döntünk akár a távozás, akár a maradás mellett. Ez nyilvánvalóan mindkettőnknek biztonságérzetet adott és összességében még erősítette is a kettőnk közti szövetséget.

És akik még sokat nyomtak a latba a maradás mellett: a gyerekeink. Ők kifejezetten élvezték a sátrazást és az egész ottlétet. Nagytesó úgy lett elválaszthatatlan társa Priankának, hogy nem is beszéltek közös nyelvet, mégis remekül elszórakoztak egymással akár az ágyneműcsere vagy a reggelikészítés közben. Kistesónak pedig végre elég tér állt a rendelkezésére, hogy mezítláb futkározzon egész nap! Öcsi is boldogan elvolt velünk a hordozóban, vagy örömmel mászott a fűben a kutya után, akit persze sosem ért utol. Ők a mi vívódásainkból nem sokat érzékeltek, ellenben kihasználták a hely minden előnyét és élvezték az esti strandolásokat.

A tulajjal a kezdeti kommunikációs problémák után sikerült megtalálnunk a hangot, a hét felénél átbeszéltük vele a gondjainkat és végül békében váltunk el tőle az utolsó napunkon. Sőt, megígértük, hogy ha úgy alakul, máskor is visszamegyünk segíteni egy hosszú hétvégére. Hiszen nincs több zsákbmacska, most már tudjuk, mire számíthatunk!

A cikkben szereplő képeket az önkéntestársunk, Prianka Sharma készítette és hozzájárult a felhasználásukhoz, amit ezúton is köszönök neki! Prianka folytatja az önkénteskedést más farmokon, a további csodás képeit az Instagram oldalán találjátok: @priankash

Az önkénteskedésünkről szóló beszámoló első két részét olvastad már?

Ezért választottuk az ökofarmozást a klasszikus nyaralás helyett

Amikor az elképzelés egész más, mint a (magyar) valóság