A júliusi családi önkénteskedésünk után egyértelmű volt, hogy igen, ezt folytatnunk kell. Szeretnénk még farmokon nyaralni, kertet gondozni, állatokat etetni, de legfőképp: szeretnénk még olyan embereket megismerni, akik befogadnak minket és megosztják velünk a tudásukat, tapasztalataikat, egyszóval az életüket. Mert ezek a találkozások és együtt töltött napok olyan élményt adnak, amivel egy wellness hétvége sem veheti fel a versenyt.

A második farmunk kiválasztásakor már nem is az elvégzendő munkát néztük, hanem a potenciális házigazdáink bemutatkozó szövege alapján döntöttünk. Így találtunk rá egy négygyermekes, szabadon tanuló (tehát se oviba, se suliba nem járó) családra Észak-Franciaországban, akik augusztus végén egy hétre integráltak minket a mindennapjaikba.

Kilátás a házból a kertre

Ez az integrálás pedig úgy nézett ki, hogy a Francia leginkább a 30 év körüli Gazdával, François-val tett-vett napközben a farmon, és ez a „tett-vett” kifejezés nem arra utal, hogy csak úgy elszöszmötölték az időt, hanem épp ellenkezőleg: mindig az aktuális feladatot végezték. Mert azt már júliusban is megtanultuk, hogy az állatok ellátásán kívül egyáltalán nem ugyanazok a tevékenységek ismétlődnek, hanem az évszaktól és a farm ritmusától, fejlődésétől függően állandóan van valami projekt, amin dolgoznak. Júliusban ilyen volt a hídépítés a kecskéknek, hogy a folyó túlsó partján új legelőhöz juthassanak, augusztusban pedig egy nagy csirkeólat kellett eszkábálni a farmon felhalmozott anyagokból.

Én pedig a szintén fiatal Gazdasszony, Élodie mellé szegődtem társul, és igyekeztem besegíteni neki a házimunkában, de leginkább csak tátott szájjal néztem, mennyi mindent csinál, és akadályoztam a millió kérdésemmel, amikre ő mindig elképesztő derűvel és nyitottsággal válaszolt.

Ámulataim sorozata ott kezdődött, hogy megérkeztünk és megláttuk őket. Elöljáróban csak annyit tudtunk a családról, hogy négy gyerekük van, 0 és 8 év közöttiek. Útban feléjük beszélgettünk a kocsiban Hatévessel arról, vajon milyen lesz ez a második farmos kaland. Hatéves kijelentette, hogy ő majd a lánnyal vagy a lányokkal játszik. „És ha mind a négy fiú?” – kérdeztem, de csönd volt a válasz. Nem tudta elképzelni, mi lesz vele, ha négy fivér vár rá. És naná hogy az várt! Az első öt perc döbbenete után viszont máris eltűntek a gyerekszobában, és hat nap múlva kerültek újra elő. Hatéves azonnal megtalálta a hangot a két idősebbel; egyszerűen elválaszthatatlanok lettek arra az egy hétre. Bár a két fiú között támadt némi rivalizálás, és hol az egyikkel, hol a másikkal ment jobban az őrjöngés, de én ebből csak annyit érzékeltem, hogy a lányom baromi jól érzi magát és megállás nélkül franciául beszél. Ez pedig azért töltött el mérhetetlen büszkeséggel, mert elvileg kétnyelvű, de nyilván a lakóhelyünk miatt jobban megy neki a magyar, és az utazásunk során is előfordult, hogy kissé szégyenlősen használta a francia nyelvet. A tanyasi fiúkkal azonban minden gát feloldódott, és végtelen mennyiségben folyt a viccelődés és a dumálás. Jó volt látni, amikor a legidősebb fiú olvasott mesét az összes többi gyereknek, és amikor az én Hatévesem tanította a srácokat csomózott karkötőt készíteni. (Persze végül én fejeztem be mindet...)

Olvasósarok

Kisbaba pedig a hároméves kis legénnyel találta meg a hangot: állandóan őt bámulta, követte, és tőle még a rendreutasításokat is néma hódolattal fogadta.

A legkisebb gyermek a házigazdáinknál három hónapos volt, és ennél a felfedezésnél esett le először az állam.

Egy háromhós baba! Szerintem már ennyi indok is elég lenne arra, hogy egy nő kivonja magát a dolgok szokásos körforgásából, nem hogy még idegeneket fogadjon a házába az amúgy is népes családja, plusz a gazdaság mellé! Hiszen így nem lehet tejfoltos pizsamában, zsíros hajjal, kekszeken és gyorsfagyasztott kajákon élve szoptatni és pelenkázni egész nap! Élodie ráadásul igény szerint szoptatott (ami Franciaországban egyáltalán nem olyan elterjedt, ismert szokás, mint nálunk, inkább afféle fehér holló kategória) és mosható pelenkákat használt az eldobható helyett, tehát abszolút minden, de minden oka megvolt arra, hogy tényleg egész nap csak szoptasson és pelenkázzon. És valóban ezzel a két tevékenységgel töltötte a legtöbb idejét a nap folyamán, csak mellette még kertészkedett, ebédet főzött, sütit sütött, rendet rakott, takarított. Plusz a gyerekek állandó rendelkezésére állt, ha segítséget kértek tőle, ha megütötték magukat vagy épp összevesztek valamin; Élodie kifogyhatatlan türelemmel megkereste, összerakta, elmagyarázta, megmutatta, megcsodálta mindazt, amit épp kellett, hiába hagyta emiatt századszor is félbe azt, amibe épp belekezdett. Hogy mindez miért volt egyáltalán lehetséges anélkül, hogy bekattant volna, az én megfigyelésem szerint három tényezőn múlt.

1. A gyerekek megdöbbentően önállóak

Ezalatt értem egyrészt a napi rutinfeladatok önálló elvégzését, pl. öltözködés, fürdés stb, másrészt ők ennél jóval tovább mentek. Bár egész nap otthon, vagyis a farmon vannak a szülőkkel, mégsem kell mindenféle programmal vagy elfoglaltsággal lekötni őket; nem kell kitalálni, hogy „ma mivel üssük el az időt”. A gyerekek elvannak magukban és egymással, illetve aktívan részt vesznek a gazdaság körüli teendőkben. Például az érett gyümölcsöt vagy zöldséget ők gyűjtik be a kertből, majd segítenek belőle elkészíteni az ételt (pucolnak, aprítanak, kevergetnek), megetetik az állatokat, szívesen piszmognak, barkácsolnak az apjuk körül. És közben rengeteg gyakorlati ismeretre tesznek szert a környezetünkkel és a háztartással kapcsolatban. Persze ehhez kell egy nagy tér és a tesók, amik biztosítják az elegendő ingert és a szórakozási lehetőséget, de ezzel a lehetőséggel ők tudnak is élni.

Kisbaba barátkozik az udvaron sétálgató kacsákkal

2. Minden a saját ritmusukban történik

Mivel se oktatási intézmény, se munkahely nem határozza meg az időbeosztásukat, csak a saját maguk által kialakított napirendjük és belső ritmusuk szerint élnek. A szülők azt mesélték, hogy a két kezükön meg tudják számolni, hányszor ébresztették fel eddig a gyerekeket. Tehát nincs rohanás; nincs feszültség abból, hogy valahova oda kell érni, időre meg kell csinálni. Haladnak a feladataikkal a saját tempójuk szerint, ami egy nyugodt, kiegyensúlyozott lelkiállapotot biztosít nekik.

Terményellenőrzés

3. Munkamegosztás a szülők között

Ez elsőre talán evidensnek hangzik, pedig nagyon nem az. Adná magát az a felállás, hogy mivel a férfi sokszor „kint” van, tehát a gazdaságot intézi, a nőre háruljon automatikusan a háztartás, mivel ő úgyis „bent” tölt több időt a babával. Még sincs abból probléma, hogy ha már eljött az ebédidő, de kaja még sehol, akkor François nekiáll készíteni valamit, vagy Élodie-val együtt összedobják a menüt. Minden nap főznek, alapjáraton abból, ami megterem náluk, kiegészítve rizzsel, tésztával és hasonlókkal, amiket vásárolnak. Az étkezések idejére mindig összegyűlnek a konyhában, és a szülők együttes erővel vezénylik le az „etetést”, akárcsak az esti lefektetést. A szabadon tanuló életforma is közös döntés volt, így osztoznak a nevelés-tanítás feladatain is.

Óriáshomokozó a La Manche partjánál. Utolsó közös délutánunkat itt töltöttük

Az biztos, hogy ez egy teljesen más világ, mint a nagyvárosi életforma, ahol még a kávét is elvitelre kérjük, hogy egyik helyről a másikra rohanva elkortyolhassuk a napi (első/második/harmadik) koffeinadagunkat. Amióta hazajöttünk Franciaországból, minden nap gondolok Élodie és François családjára, amint épp késésben szaladok valahová, tolva magam előtt a babakocsit (vagy épp a hátamon rázva Kisbabát a hordozóban), közben fél kézzel sms-t írok, hogy „már úton vagyok”... Vajon ha itt lennének, ők is így szaladnának most? Vagy itt is ugyanazzal a rendíthetetlen nyugalommal hajtogatnák azt a halomnyi mosható pelenkát?

További képek és sztorik mindennapi csavargásainkról a Facebook oldalunkon és az Instagramon!