A csodálatos franciaországi utunk, amire úgy készültünk és amit úgy vártunk, borzalmasan indult. Az első öt nap maga volt a kínszenvedés, és csak az a gondolat tartott vissza a megfutamodástól, hogy az nem lehet, hogy végig ilyen lesz az utazásunk... Ennek a gyötrelemnek véget kell érnie egyszer, hogy utána végre elkezdődhessen az igazi, vidám, feltöltő nyaralás.... És tessék, ma, a hatodik napon meg is történt a csoda: a szerencsétlenségek sorát felváltották az örömteli pillanatok. Amikért nagyon is jó itt lenni, sőt, talán még jobban is értékeljük őket az elmúlt napok viszontagságai után. De kezdjük az elején!

A gépünk reggel 6.45-kor indult. Ez már önmagában is elég nagy sorscsapás, de én ráadásul alig aludtam valamit előtte éjjel. Tudom, nem kellett volna pont a Nagy Utazás előtti este 11-kor nekikezdeni a nagy konyhaszekrény kitakarításának, de egy békésen repkedő molylepke teljesen rám hozta a frászt, hogy mire hazajövünk a nyár végén, még a tapéta is le lesz rágva a falról. Úgyhogy minden egyes felbontott papír- és nejlonzacskó tartalmát átöntögettem üvegekbe, és gondosan felcímkéztem őket a lejárati dátummal. Aztán kitakarítottam a konyhát is, mert a sok öntögetéstől mindent belepett a liszt és a kókuszreszelék, meg szétgurult a lencse. (Hiába, a testem éjfél körül kezdett elfáradni, nem sikerült mindig pontosan beletalálni a befőttesüvegbe.) Aztán századszorra is átolvastam a listát, hogy mit kell mindenképp vinni a repülőre (pl. fekete cicanadrág, amit az utolsó pillanatban mostam ki), begyömöszöltem Hatéves kis hátizsákjába a kilónyi összevágott répát és karalábét, amit a kétórás útra szántam a pogácsa, a szendvicsek, a kölesgolyó és a zabfalat mellé. (Az éhes gyereknél nincs rosszabb, úgyhogy igyekeztem felkészülni.) Aztán lefeküdtem, hogy legalább két órát aludjak, de még annyit se sikerült, mert félóránként felriadtam, hogy biztos mindjárt kelni kell. Hát igen, ha nem egyedül indultam volna a két gyerekkel, biztos úgy alszom, mint a tök, abban a boldog tudatban, hogy a Francia úgyis időben felkelt és kivonszol minket a repülőtérre, akármilyen álmosak vagyunk... De amikor csak magára számíthat az ember, kénytelen jobban összeszedni magát.

Készül az úti elemózsia

Hát én szerintem mos tényleg össze is szedtem magam, a repülőt elértük, minden abszolút gördülékenyen ment. A két lány teljesen jól viselte az utat. Kisbaba néha lemászott az ülés alá, illetve sorra rágcsálta és köpködte szét a bekészített répa- és karalébédarabokat, amikor pedig kezdett elszakadni a cérna, megszoptattam, amitől egy időre visszaállt a lelki béke. Hatéves kifejezetten élvezte a repülést, fotózgatta a tájat az ablakon keresztül, ő is végigkóstolta az úti elemózsiákat, figyelte a légiutaskísérőket. Amikor leszálltunk, a reptéren már várt ránk a Francia, aki előző nap érkezett kocsival, és most beszállásra szólított fel minket, hogy mihamarabb megérkezzünk az első számú úticélhoz: a reims-i rokonokhoz. Hatéves ezt nem értette. De hát most érkeztünk, hova autózunk rögtön?? Ráadásul két órát? Ha ő már hajnaltól ezidáig direkt jól viselkedett, miért kell még mindig?? Szóval kitört a hiszti. Az első. Ekkor még naivan előre ültem az anyósülésre, hátha tudok pár szót váltani a férjemmel. Nem sikerült. Hamarosan Kisbaba is rákezdett a nyűglődésre, ami az autózás hátralevő részében egyenletesen fokozódott. Hiába ültem mellé hátra, egy idő után már semmi nem segített. Mire dél körül megérkeztünk az egy éve nem látott rokonokhoz, én már teljesen ki voltam facsarva. Semmi másra nem vágytam, csak hogy lefeküdhessek egy fél órára. Vagy inkább kettő és félre.

A Kisbabára hivatkozva gyorsan elvonultam a lányokkal egy szobába, ahol mindhárman ledőltünk egy kinyitható kanapéra – és egyikünk sem aludt el. Én főleg azért nem, mert a lányok annyira felpörögtek az új helytől, hogy gondolni se tudtak az alvásra. Feladtam a pihenést, és belevetettük magunkat a vendégeskedésbe. Ami nagyon jó volt, mindenki nagyon örült mindenkinek, csak én egy pillanatra se tudtam elengedni magam. Ennek három oka volt: 1. Kisbaba nyűglődött, de nem akart aludni, ezért a kezemben vagy a hordozóban a hátamon ficánkolt. 2. Kisbaba vidám volt, fel akarta fedezni a háromszintes családi házat, ahol rengeteg lépcső és törékeny dekorációs tárgy volt. Konkrétan minden mozdulatával az idegeimen táncolt 3. Amikor épp valaki átvette tőlem Kisbabát, minden erőmet megfeszítve küzdöttem, hogy ne csukódjon le a szemem és jófej, segítőkész vendég legyek. (Nem nagyon ment.)

 Eljött az este, Hatéves is lefeküdt nagy nehezen fél 11-kor (elképzelésem sincs, hogy bírta a hajnali fél 5-ös keléstől ilyen sokáig), majd a szokásos háromórás francia vacsora végeztével éjfél után én is jóéjt kívántam kedves házigazdáinknak.

 Aztán másnap nem tudtam felkelni.

 Gondoltam, van mit kialudnom, kicsit még heverészek. De nem múlt el az ólmos fáradtság, hiába zuhantam újra és újra álomba. Homályosan érzékeltem, hogy időnként Hatéves is mellettem van, meg hogy a Francia egyre türelmetlenebbül kérdezi, mikor kelek már fel. Hát... talán majd egy kicsit később... Délután fél 2-kor közölte velem, hogy ha nem indulunk el Reims-ból, borul a program, és a két napra szétosztott ötórás autóutat egy nap alatt kell majd megtennünk. Ezzel elérte a hatást, hiszen még két és fél óra autózás is nagy kihívás a lányokkal, nemhogy öt. Felkeltem, pakolni kezdtem úgy, hogy minden mozdulat fájt, de mire kész lettem, kiderült, hogy Hatéves olyan gyenge, hogy a kocsiba se tud beszállni. Biztos csak utánozza a nyavalygásodat – mondta nekem nagyon megértően a Francia, mire Hatéves hányni kezdett. Hát így mondtunk búcsút Reims-nak, és indultunk el Provins felé.