A tanévnyitó előtti este költöztünk be az új lakásba szinte már öten: a hétéves Nagytesó, a kétéves Kistesó, a Francia és én, meg a 35 hetes pocaklakó.

Ez a szeptember eleji hétvége volt a végső határidő, amit kitűztünk magunknak. Szerettük volna az új helyen indítani az őszt, meg persze megspórolni az ingázást a régi lakóhelyünk és az új suli között. A fehér blúzt és a fekete szoknyát egy kisbőröndbe csomagoltam külön, hogy legalább azt ne kelljen majd keresni a nagy nap reggelén – így is elég sokat kutattunk a korábban odaszállított dobozok között az ünneplős cipő után... Bár egy hajszálon múlt, de végül minden előkerült, és szeptember 3-án 8 óra előtt 2 perccel beestünk az iskolába. Nagytesó pedig elfoglalta a helyét az új osztálytársai között, akikre szintén nehezen akadtunk rá a tornaterembe zsúfolódott, számunkra teljesen ismeretlen gyerekek, tanítók és szülők sűrűjében.

Így folytatódtak a következő napok is: mindent keresgéltünk, kutattunk a rendetlenségben, a felnyitott dobozok és kibelezett bőröndök között.

Bár a költözködés során úgy éreztem, nagyon lelkiismeretesen feliratoztunk minden csomagot, csak nem akart előkerülni néhány nélkülözhetetlen holmi. Például honnan tudjam, hogy a négy darab „konyha” jelzéssel ellátott doboz közül melyikben van a vágókés? Lehet, hogy betekertem egy rongyba, azért nem találom? Na jó, hagyjuk, törni is lehet a kenyeret, azt legalább a gyerekek egyedül is tudják csinálni, vagy legalábbis marcangolni, ahhoz én nem kellek, addig megkeresem a lisztet... Hol az a liszt?! Emlékszem, hogy egy kiló bontatlan, teljes kiőrlésű tönkölybúzalisztet elpakoltam, ami most nagyon kéne a főzelék behabarásához, mert a krumpli már kezd szétfőni a vízben... Akkor legyen inkább krumplipüré? Nem, várjatok, megvan a liszt! Milyen nagyszerű háziasszony vagyok, hogy megtaláltam a kismama nadrágok alatt! De mi ez a fura lény, ami a frissen felbontott csomagból kacsingat rám? Ez most egy ételmoly vagy ruhamoly? Na jó, maradjunk a krumplipürénél, de tej nincs, sebaj, finom lesz vajjal is. Még így is konyhaművészeti csodának fog tűnni a sajtos tészta után, amit három napig ettünk... Majd bevásárolunk rendesen, ha végre használható állapotba kerül a konyha. Mert amíg minden egyes fedőt és fakanalat úgy kell vadászni, hogy közben mindenki éhen akar halni körülöttem, addig marad a kifli joghurttal.

Eltelt egy hét, és a dolgok nem nagyon rendeződtek. Persze mindent ráfoghatok a 9 hónapos terhességre és a kétéves Kistesóra – de engem is meglepett, mennyire kifáradok már mindentől, az egyszerű napi rutintól, a teregetéstől kezdve a füzetek bekötésén át a néhány kifli és alma hazacipeléséig. Bágyadtan kerülgettem a dobozokat, amikhez már lehajolni se volt kedvem, arrébb rúgdostam a lábam elé guruló csavarokat, amiket a szekrényszerelés miatt a Francia elöl hagyott, Kistesó pedig gondosan szétszórt a lakásban. Hozzászoktam az egy kupacba gyűjtött festékes vödrök és az egyéb, felújításhoz szükséges holmik látványához, mert tudtam, hogy egy-két cső és falszakasz még szépülésre vár, minek pakolgassak addig feleslegesen.

Nyilvánvaló, hogy lakásnézőbe se hívtunk senkit, mert minek mutogassuk a káoszt, amiben élünk. Ilyen körülmények között még a nagyszülők se siettek tiszteletüket tenni.

Nem úgy a lengyel barátaink! Basia mindössze öt napra érkezett Budapestre, ezer éve nem láttuk, nem volt kérdés, hogy találkozunk vele. De hol és mikor? Mivel ittléte alatt mi még egy városon kívüli, ottalvós lagzin is részt vettünk, kizárásos alapon maradt az elutazásának előestéje: ennél tovább nem halogathattuk a találkozót. Áthívjuk, ne hívjuk? Ciki a lakás így egy héttel a költözés után, de mivel csak este érünk rá, mégis ez a dobozokkal dekorált helyszín lenne a legkényelmesebb a gyerekek lefektetése szempontjából... Akkor viszont ne aprózzuk el a vendégséget: hívjuk át egy másik lengyel barátunkat, Sebastiant is, akinek szintén megígértük a szeptemberi lakásprezentációt... A vendéglista tehát megvan, már csak fel kéne készülni a rég nem látott cimbik fogadására.

Fotó: Milan Popovic, Unsplash

Nagytesónak épp azon a hétfőn kezdődtek a különórák. Balettozni már tavaly is járt, de a költözés miatt most új helyen, új csoportban, új tanárral folytatja a táncos karriert. Nem ragozom tovább: a balett óra után elég későn és fáradtan indultunk el hazafelé. A buszmegállótól nem messze észrevettem egy Lidlt – hoppá, kaptam észbe, ide be kéne ugrani, ha nem csak egy szikkadt vajas kiflivel akarjuk megkínálni a messziről érkezett kedves vendégeket!

Semmi nem jutott eszembe, mit lehetne összedobni a minimál felszereléssel működő konyhánkban, de azt sem akartam, hogy a lengyel haverok tiszteletére csipszet vacsorázzunk...

Jobb híján virslit, fagyasztott hasábburgonyát és jégkrémet emeltem le a polcokról, ami nem nagy találékonyságra vall a részemről, ellenben biztos lehettem benne, hogy ezek közül valamelyiket mindenki szereti. Próbáltam keresni valami „magyaros” finomságot is, de mivel épp francia hét volt az említett áruházban, maradt a camembert... Végülis részben francia család vagyunk, nyugtattam magam, és hátha valamelyik költözős dobozban akad egy kis pálinka, ami képviselheti a magyar kultúrát... Egy darabig még elméláztunk a boltban a gumicsizmák előtt, mert nem tudtam eldönteni, hogy Nagytesónak azért nincs-e, mert kinőtte, vagy csak épp nem találjuk az aktuális méretet, aztán végül gumicsizma nélkül, némi időveszteséggel elindultunk hazafelé. Sajnos azt elfejtettem, hogy a lengyelek kevésbé késősek, mint mi, magyarok (vagy legalábbis mint én), így Basia már a kapuban várt minket, mire hazaértünk. A sors iróniája, hogy a Francia már otthon volt, de kapucsengő és telefonszámcsere híján nem tudta beengedni a bejáratunknál ácsorgó hölgyet.

Kicsit később befutott Sebastian is, aki egyébként rajtunk keresztül ismeri Basiát. Bár mindketten krakkóiak, eddig csak Magyarországon találkoztak egymással. Ilyen az, ha két honfitársat külföldön nem a származásuk, hanem a magyar nyelv és kultúra iránti rajongásuk sodor egy helyre, jelen esetben a mi frissen festett, keszekusza lakásunkba!

Végigvezettük őket a dobozlabirintuson, és megmutattuk, hol lesz majd a kanapé, hol lesz a ruhásszekrény, és hol lesz az új, tágasabb konyha, amit csak el kell képzelni a szétdobált cuccok helyére.

Úgy tűnt, ez nem csak hogy sikerül nekik, de nagy lelkesedéssel csodáltak meg minden egyes sarkot, csempemintát és járólapot. Jóízűen elfogyasztották a mirelit sültkrumplit, amihez még néhány fonnyadt paprikát vágtam, és boldogan kanalazták a somlói galuska ízű jégkrémet, mert kiderült, hogy ez mégis csak magyar specialitás, Lengyelországban ilyen ízű fagyi nem kapható.

Én pedig szép lassan, percről percre elengedtem azt a teljesen felesleges megfelelési kényszert, hogy tökéletes háziasszony legyek, hiszen az adott körülmények között úgysem lehettem az. Helyette inkább élveztem a viszontlátás és az együttlét örömét, csak úgy, tökéletes asztalteríték és hatfogásos vacsora nélkül.

Kövessétek mindennapi csavargásainkat Facebookon és Instagramon is!