A gyerekeim kétnyelvűek. Édesapjuk kizárólag franciául szól hozzájuk, a hétéves Nagytesó és a kétéves Kistesó pedig érti és használni is tudja az apanyelvet. „Könnyű nekik! Egy francia apával én is gyorsan megtanulnék franciául!” – mondják a környezetünkben sokszor, de én egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez ennyire egyértelmű. Egy korábbi bejegyzésben már írtam a mi kétnyelvű mindennapjainkról; Budapesten élünk, tehát a magyar anyanyelvi környezet, a magyar közoktatásban való részvétel, illetve a magyar rokonokkal és barátokkal való intenzív együttlét messze lenyomja a mérleget a Francia fáradhatatlan küzdelmével szemben, aki egy személyben, az esti fürdetésre hazaérve próbálja napról napra átadni saját nyelvének és kultúrájának minden szépségét. Ez a kitartásának köszönhetően nagyjából sikerül is, de ami évről évre igazán sokat dob a gyerekek nyelvtudásán, azok a Franciaországban tett látogatásaink.

Az Atlanti-óceán partján még a kézenállás is jobban megy

Tavaly az egész nyarat sikerült a férjem szülőföldjén töltenünk, akkor indult ez a blog; idén viszont „csak” egy hét nyaralás jutott a francia nagyszülőknél. De még ez a hét nap is elegendő volt arra, hogy a gyerekek fejében megtörténjen az átkapcsolás. Bár a megérkezésünkkor még szükségük volt egy kis nyelvi segítségre („Hogy mondják azt, hogy úszógumi? És azt, hogy homokozó lapát?” vagy: „Inkább te mondd meg neki, hogy nem kérek több kakaót!”), hazaindulásunkkor viszont Nagytesó már álmában is franciául beszélt, Kistesó pedig gyakrabban használta az újonnan megtanult francia szavakat, mint a régi, jól ismert magyart. A barack szót például azóta sem ejtette ki, pedig már két hete hazajöttünk; helyette abricot-t mond az őszire és a nektarinra is, hiába jelöli a francia szó kizárólag a sárgabarackot. Itt érhető tetten a magyar gondolkodás Kistesó kétéves fejében még akkor is, amikor a francia szót használja: a barack neki barack, nem részletezi, hogy őszi, kopasz, vagy sárga, pedig franciául mindegyik fajtára teljesen különböző szó vonatkozik (pêche, nectarine, abricot). Ugyanez a helyzet az uborkával: neki magyarul az összes uborkafajta csak „ubi”, franciául pedig „koko”, ami a concombre ('kígyóuborka') rövidítése, a cornichon ('kovászos uborka') megjegyzésével már nem fáradozik. A sort hosszan lehetne folytatni, de utolsó példaként jöjjön még egy nyári gyümölcs: a dinnye franciául neki mindig pastèque, pedig azt csak a görögdinnyére mondják; a sárga melon lenne, de hát magyar észjárással minek elveszni a részletekben?...

Kistesó sárgabarackot válogat egy saintes-i boltban, ahol környékbeli termelők áruját lehet kapni

Kistesó egyébként is viccesen keveri a két nyelvet. Egyértelműen tudja, hogy az apukája hozzá máshogy szól, mint a többiek, de hallja magyarul is beszélni, így az ő fejében mintha összemosódnának a határok. Az ő születésekor a Francia már tudott magyarul, én pedig franciául, a közös nyelvünk pedig egy fura mix lett, amibe még Nagytesó is belekavarja a saját tudását. Így Kistesó otthon azt szokta meg, hogy akárki akárhogy beszél, mindenki ért mindent – még akkor is, ha akár a mondat közepén váltunk.

Volt is nagy meglepetés, amikor a francia Papi nem reagált az ebédnél arra a kérésére, hogy „még tésztát”! A férjem persze igyekezett gyorsan a nagypapa-unoka beszélgetés segítségére sietni, és franciául visszakérdezett: „Tu veux encore des pâtes?” (Kérsz még tésztát?) Mire Kistesó így felelt: „Még. Pâtes .” És ez így ment végig. Néhány szót következetesen magyarul mondott, amikhez hosszábiggyesztett valamit franciául, gyakran magyar toldalékkal kiegészítve. Például a „kérek” mindig magyarul hangzott el, de a „süti” már franciául, ebből lett a „kérek gâteau-t!”. Végül a francia nagyszülők is gazdagodtak ottlétünk alatt néhány magyar szóval, mert Kistesót máshogy nem lehetett megérteni: az első két napban sokszor megkérdezték tőlünk, hogy mit mond, de aztán ráállt a fülük erre a néhány magyar kifejezésre. Főleg, hogy Kistesó pont az utazásunk előtt kapott rá arra, hogy tárgyakra mutogatva, vagy számára új helyzetben azt kérdezte: „Mi ez? Mi ez??”, napjában kb százszor. Egy idő után a francia család erre a magyar kérdésre megtanult válaszolni, és mivel francia szavakkal feleltek, ez az élmény tovább erősítette Kistesót abban a meggyőződésében, hogy mindannyian értjük egymást, akárhogy is beszélünk.

Homokozás az unokatesókkal. Velük ment a legjobban a kommunikáció

Lefordíthatatlannak bizonyultak viszont azok a francia nyelvű próbálkozásai, amiknek volt némi magyar áthallása, és amiktől mi hárman (a Nagytesó, a Francia és én) dőltünk a nevetéstől, miközben a francia rokonok értetlenül bámultak minket. Ilyen klasszikus, naponta ismétlődő eset volt az asztalnál, amikor Kistesó azt akarta közölni, hogy megitta az összes szörpjét, de a tout bu („tu bü”, azaz „mind megittam”) helyett rendszeresen az csúszott ki a száján, hogy „büdi”. Ilyenkor vajon mit fordítunk a ritkán látott nagymamának, aki a szívét is kiteszi, hogy a távolról érkezett unokák kedvére tegyen? Hát nem azt, hogy valami büdös az asztalnál, még akkor sem, ha kérdezi, min nevetünk... A másik ilyen eset a fagyizásokkor következett be, amikor állandóan figyelmeztettem magyarul Kistesót, hogy „vigyázz, csöpög”, mire ő a nagyszülőkhöz fordulva mutatta a fagyiját és elismételte jó sokszor, hogy „pöcsög”! Remélem, pont ez a magyar szó nem fog megmaradni az emlékezetükben...

Széllel, homokkal dacolva viszi a pöcsögő fagyiját

De hogy Kistesó sikereit is megemlítsem, ne csak az elszólásait: coucou-val köszönt (ez francia gyereknyelven a „szia”), merci-vel („köszönöm”) hálálta meg, ha kapott valamit, és a búcsúzásnál az integetés mellé elmotyogott valami „átálör”-szerűt, amit à tout à l'heure-nek is lehetett érteni (magyarul „hamarosan találkozunk”, de inkább az angol see you-nak felel meg). Az pedig egyenesen ovációt váltott ki a francia rokonokból, hogy a gyerekeim sajtrajongók, a comté nevű sajtfélét például kifejezetten követelték minden egyes vacsoránál. Bár a francia étkezések szerves része a sajttál, úgy vettem észre, a francia gyerekek csak ímmel-ámmal, vagy egyáltalán nem esznek belőle: az érett, karakteres ízeket inkább a felnőttek kedvelik. Ezzel szemben Kistesó már a főételnél elkezdte emlegetni a comté-t, amikor pedig elő is került a hűtőből, megállíthatatlanul falni kezdte a nagyszülők nagy örömére.

 Már el is feledkeztünk minderről, amikor tegnap este budapesti otthonunkban vacsoráztunk négyesben. Nagytesó számolgatni kezdte, hogy ki hány szelet padlizsánkrémes kenyeret evett meg. A Francia Kistesóhoz fordult, és megkérdezte tőle, hogy ő is tud-e számolni: „Tu sais compter?” Mire Kistesó szeme felcsillant: „Comté?” De hiába, a sajttál ezúttal nem került elő a hűtőből, maradt az újabb szelet kenyér...

Ha nincs comté, jó a macaron is

Az előző beszámolót a nyaralásunkról olvastad már? -> Franciaország pocakkal: így utazik egy kismama az utolsó trimeszterben

Kövessétek mindennapi csavargásainkat Facebookon és Instagramon is!