Szokatlan dolog történt: életemben először megfogalmaztam és leírtam az éves terveimet. Egy szombat délelőtti évindító online workshop és bő két óra gyerekmentes idő kellett hozzá – ami elég nagy kincs 3 gyerek mellett egy hétvégi napon –, hogy a tervek megtervezése megvalósulhasson. 

Ezt a workshopot még decemberben kaptam egy olvasómtól, aki ismeretlenül felajánlotta nekem a nyereményét. Látta, hogy én is részt vettem egy Instagramon futó nyereményjátékban, és néhány nagyon kedves sor kíséretében átruházta rám a 2021-es Yellow Brick Road motivációs naptárt és a hozzá járó évtervező eseményt.
Én pedig, egyszerre meghatódva és egy kicsit zavarban a gondolattól, hogy most tényleg kénytelen leszek rendesen megtervezni  az előttem álló évet, listát írni és ezáltal elvárásokat gyártani magam felé, bejelentkeztem a Zoom szobába. A fejem tele volt szombat reggeli elintézetlen teendőkkel (ovis ágyneműt, iskolai tesicuccot kimosni, anyóst felhívni, az ezermesternek emailt írni a szobafelújításról) és a bemutatkozásomban is arról beszéltem, hogy szeretnék jó tippeket kapni arra, hogyan sűrítsem be a mindennapokba a saját igényeimet a család és a munka minden energiát felemésztő egyensúlyozása közben.

Utólag már vicces erre visszagondolni, mert ilyen tippekről itt hál' Istennek nem esett szó.

Fotó: Miron-Vilidár Vivien

Szó volt viszont arról, hogy mit tartunk a saját erősségünknek. Na ezt listázhattam, ráadásul 10 pontban. Megküzdöttem vele, és ahogy később kiderült, a többi résztvevő is, de Preszeller Dóra meditációs tréner és mindfulness coach nem eresztett minket: ki kellett izzadnunk magunkból azt a tíz jó tulajdonságot, hogy aztán erre alapozhassuk az évtervezést. De az évtervezés se úgy zajlott, ahogy én azt magamban elképzeltem: kitűzött célok és megvalósítást segítő stratégiák helyett azt fogalmaztuk meg, milyen újdonságot várunk az évtől, és mi segítene minket abban, hogy fejlődjünk, haladjunk a vágyaink felé. És ezek az egyszerűnek tűnő kérdések, vagy talán az, hogy az erősségeim leírásával kellett kezdenem a gondolkodást, átkapcsolt bennem valamit. Megnyugodtam. Megértettem, hogy nem csak az lehet évtervezés, hogy listát írunk magunknak az előttünk álló feladatokról. Nem azt írtam le, hogy jogsit kell szereznem (amire 10 éve készülök), meg több könyvet kéne olvasnom (a képernyőgörgetés helyett), meg rendszeresen tornáznom (mindig lehetne gyakrabban) és gyakorolnom az idegen nyelveket, amiket valamikor jól beszéltem. Pedig ezt mind listázhattam volna – leginkább a saját magam nyomasztására.

Ehelyett inkább tényleg igyekeztem arra fókuszálni, hogy én mit szeretnék, mit várok ettől az évtől. Nem az év tőlem, és nem is én saját magamtól. És ebben a kontextusban már eszembe se jutott a jogsi. Az jutott eszembe, hogy szeretnék idén jobban örülni a mindennapjaimnak. Nem csak túlélni őket, átesni rajtuk kínkeservesen vagy épp észrevétlenül; nem csak hagyni, hogy sodorjanak, sőt elborítsanak időnként a saját életem hullámai. Szeretnék inkább szörfözni ezeken a hullámokon, és örülni, hogy van víz, van szél, van nap, és ha be is borulok a vízbe, szeretnék hamar visszakapaszkodni arra a szörfdeszkára a tehetetlen merülés helyett. És ez nem a még szorosabb időbeosztáson és a jogsin fog múlni. Ez rajtam fog múlni, hogy tudok-e végre komolyan foglalkozni magammal, a saját vágyaimmal, meg azokkal az ördögi körökkel, amikben mindig belefutok. Mert ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor egyszerűen egy kis megkönnyebbülést várok az évtől. Hogy idén végre egy kicsit könnyebb, elviselhetőbb lesz mindaz, amit cipelek – és nem a járványhelyzet alakulása miatt. Hanem magam miatt, mert a végtelen feladatok elintézése és az akármilyen (külső-belső) elvárásoknak való megfelelés helyett szeretnék idén visszatalálni önmagamhoz. Talán közhelyesen hangzik, de itt tartok most és ez az én éves tervem: megkeresni, hogy ki is vagyok én az anyaságon túl. Ezt ugyanis eléggé szem elől tévesztettem az utóbbi években. Anyának lenni jó, de nekem az elmúlt 2 évben nagyon nehéz is volt. Szeretnék ezen könnyíteni; megkeresni a nehézségek gyökerét és újra felszabadultan örülni annak, amim van. Az életemnek, a hétköznapokkal és a kifogyhatatlan mosnivalóval együtt :)

Fotó: Miron-Vilidár Vivien

A workshopon ígéretet tettünk magunknak az évre. Tudtam, hogy csak olyat ígérhetek meg magamnak, amit örömmel tudok vállalni, nem fogcsikorgatva, megfeszülve. Végül egyszerűen annyit döntöttem el, hogy idén jobban odafigyelek az igényeimre, vágyaimra, a normális (nem túlélő üzemmódos) működésemre. És itt most nem a habos fürdővízre meg a fodrászra gondolok, hanem az önismeretre. Nem titok, hogy ebben segítséget kértem az utóbbi hónapokban és elkezdtem feltérképezni önmagam. Nem gondoltam volna, de ez is tud olyan izgalmas lenni, mint a montenegrói utazás, ahol soha nem olyan szállást kaptunk, mint amilyenre számítottunk a foglalás során... Sőt! Végre érzem, hogy kulcsot kapok magamhoz, az elakadásaimhoz, és lassan képes leszek változtatni rajtuk.
Megígértem magamnak még azt is, hogy szeretném jól "felhasználni" a mélypontokat. Mert hullámvölgyek mindig lesznek, és ahogy nézem, elég nagy intenzitással. A magas nálam nagyon rózsaszín és vidám, a mély viszont éjfekete. El kell fogadnom ezt is és felhozni a mélyből azt, amit ott találtam. Kreatív energiába fordítani a fájdalmat, újat teremteni a rossz élményből. Megtapasztalni, hogy ami nehéz és sötét, azt nem csak kibírni meg túlélni lehet, hanem megérteni és tanulni belőle. Sőt, talán még inspirációul is használhatom akármihez. A bezárkózás, önmarcangolás helyett jó lenne átcsatornázni és termékeny módon kiengedni a feszültséget.

A workshop meditációval zárult. Idegenkedtem tőle, mert képernyő előtt olyan furának tűnt becsukott szemmel meditálni. Végül sikerült. Elképzeltük, hogy megvalósul, amit leírtunk. Próbáltam elképzelni az érzést, hogy a saját belső vágyaimra, érzéseimre hallgatok, és nem a gyerekeim szüntelen igényeire vagy a tágabb környezetem elvárásaira. Ezen a ponton letelt a 2 óra, amit a családomtól kértem a workshopra, a gyerekek óraműpontossággal megjelentek a szoba bezárt ajtajának túloldalán, és bekiabáltak: "Vége van már?!?". A meditáció nekem ezzel valóban véget ért. Az elképzelést azonban arról, hogy igent is mondhatok az ötleteket megvalósító önmagamra, elraktároztam magamban. Jól fog még jönni ebben az évben!

Fotó: Miron-Vilidár Vivien

Köszönöm, hogy részt vehettem Földi Barbara (@tinyecoambassadors) és Preszeller Dóra (@preszellerdora) tudatos évindító műhelymunkáján! Az "önelőhívó" kísérleti fotózásért és a csodás képekért pedig köszönet Miron-Vilidár Viviennek!