Toulouse, este 10, airbnb-s lakás, azon belül is kanapé; itt ülünk ketten, a Francia és én, a gyerekek már alszanak. Egymásnak passzolgatjuk a kérdéseket a nagyon is közeli jövőre vonatkozóan: Holnap merre tovább? – Nem arról volt szó, hogy megyünk még délebbre? – A hegyekbe? De esni fog, mit csinálunk két kisgyerekkel az esőben a hegyekben? – Hát, kirándulunk. Vagy nem? – Nincs is rendes vízálló túrafelszerelésünk. És egyébként is, Kisbabával hogy akarsz kirándulni az esőben? – Akkor nézzük meg az előrejelzést, hol nem fog esni holnap Franciaországban, és menjünk oda. – Putain, mindenhol esik...

Eső utáni derült égbolt a hegyekben

Így indultunk el másnap a Pireneusok felé. Ha már úgyis zápor-zivatar várható az egész országban, legalább szép helyen legyünk bezárva egy szobába, vagy behúzódva egy eresz alá. Útközben a kocsiban lázas szálláskeresésbe fogtunk, bújtuk az airbnb-t, de elfogadható áron alig akadt valami. Amit végre lefoglaltunk volna, arról órákon át nem érkezett visszaigazolás. Végül egy szálloda last minute ajánlata mellett döntöttünk, mert a célállomáshoz közeledve egyre nyomasztóbbá vált a tudat, hogy nincs hol nyugovóra hajtani a fejünket. És milyen jól tettük, mert az airbnb-s tulaj csak másnap reggel jelentkezett: „Nem néztem az emailjeimet, bocs.” Így viszont volt szerencsénk megszállni életünk legszörnyűbb hotelszobájában, és ezt az élményt kár lett volna kihagyni holmi kiadó apartman miatt.

Az egy dolog, hogy egy elképesztően pici és zsúfolt helyiséget kaptunk, amiben mozdulni sem lehetett – végülis aludni jöttünk ide, nem twisterezni – , de a fürdőszoba is annyira szűkösre sikerült, hogy még a WC sem fért el benne. Nyilván ezért találhatta ki a hotel végtelenül kreatív belsőépítésze, hogy a WC-t berakják a szoba közepére, a francia ágy mellé, és oldalról paravánnal, előlről pedig egy rövid kis függönnyel szeparálják el a szoba többi részétől. Tudom, egy család vagyunk, sokat megéltünk már együtt, de azon akkor is nehezen tudtam magam túltenni, hogy a rengeteg fura szálláshelyünk után épp egy hotelszobában kell egymás orra előtt a dolgunkat végezni. Arról nem is beszélve, hogy a papírvékony falak miatt a szomszédos szoba vendégeinek a mosdóhasználatát is hasonló kristálytisztasággal hallottuk. Igen, éjszaka is.

Zavarbaejtő közelség

Ha a helyzet eddig még nem lett volna elég tragikus, hajnali négy körül végképp azzá vált: észrevettem, hogy Kisbaba belázasodott. Nem véletlenül hánykolódott megállás nélkül az ágyban, és vele együtt én is, szinte álomtalanul.

Reggel zuhogott, a francia időjósoknak sajnos igazuk lett. A borzalmasan töltött éj után semmi másra nem tudtunk gondolni, csak arra, hogy húzzunk innen. Abban maradtunk, hogy meg se próbálunk újabb szállást keresni, csak odaautózunk a hegyek közvetlen közelébe (a szállodából semmi nem látszott a tájból), fél órát bámészkodunk, aztán indulunk vissza a francia nagymamához. Nem akartunk több pénzt olyan hotelszobákra költeni, ahonnan még a kilátás se szép, aludni se tudunk, viszont öt perc alatt egymás agyára megyünk a szűk térben.

Elindultunk felfelé a szerpentines hegyi úton, és az elégedetlenkedő morgásunkat szép lassan felváltotta az elragadtatott kurjongatás. Ide-oda kapkodtuk a fejünket, és nem tudtunk betelni a látvánnyal. A fölénk magasodó hatalmas hegylánc minden bajunkat elfeledtette velünk, már nem létezett semmi, csak a természet, és a vágy, hogy eggyé váljunk vele. Mással legalábbis nem tudom megmagyarázni azt, hogy teltek az órák, és nekünk nem akarózott visszafordulni. Félelmetes, és mégis csábító sziklák, szeszélyesen hömpölygő folyó, nagy robajjal lezúduló vízesések és rengeteg zöld, zöld, zöld... Az utolsó hegyi falucska után megálltunk egy kis parkolóban, hogy gyalog elsétáljunk a legközelebbi vízeséshez. 15 percig ingyenes a parkolás, ennyi séta elég is lesz a szemerkélő esőben, gondoltuk. Az eső viszont elállt, mi pedig három órán keresztül csak mászkáltunk, játszottunk az erdőben és gyönyörködtünk a látványban. Euforikus érzés volt.

Cauterets egyik vízesése a Pireneusokban. (A képen Hatéves is elrejtőzött)

Délután öt óra felé járt az idő, és megint ott tartottunk, hogy de jó lenne itt maradni, de nincs hol aludnunk. Újra megrágtuk majd elvetettük a sátrazást: ha épp nem esik, akkor is minden nedves és hűvös, és Kisbaba lázcsillapítóval kordában tartott egészségi állapotát sem kéne figyelmen kívül hagyni. A legjobb megoldásnak a kempingben lévő lakókocsiszerű házikók tűntek: kicsit drágább, mint a sátrazás, de olcsóbb, mint egy panzió vagy hotel. A kérdés már csak az volt, hogy mennyivel, és van-e egyáltalán hely. A Francia beszélt a kempingtulajdonossal, majd csalódottan jött vissza az autóhoz: hely van, de olyan áron, hogy inkább hagyjuk. – És ha lealkudom? – kérdeztem, belekapaszkodva az utolsó szalmaszálba. Annyira rabul ejtett a táj, hogy képtelenségnek tűnt máris elszakadni tőle. – Ha lealkudod, maradhatunk. De én is próbáltam, és nem engedte. Azt mondja, így is az ő kempingje a legolcsóbb a környéken.

Odamentem Kisbabával a karomban a kemping szélén álló kétszintes családi házhoz. Csöngettem egyszer, csöngettem kétszer, de senki sem nyitott ajtót. Az eső pedig újra rákezdett. A Francia dudált és integetett az autóból, hogy menjünk vissza. Én viszont makacsul behúzódtam az eresz alá, és vártam tovább Kisbabával. Két perc múlva előkerült valahonnan a kertből a néni. 60 körüli termetes asszony, csinos ruhában, kisminkelve, már messziről rám kiáltott a jellegzetes déli akcentusával, hogy akkor maradunk-e. Belekezdtem a mondókámba, de nem kellett sokáig hebegnem-habognom, a néni elég hamar kitalálta, mi a téma, és tettetett mérgelődéssel, a bajuszkája alatt mosolyogva engedett az árból. Megkaptuk a kulcsokat, és elfoglaltuk a szállást.

Kemping panorámával

Én személy szerint most aludtam először ilyen mobil home-ban. Mozgó otthonnak nevezik, mert eredetileg kerekekkel felszerelve, az autóhoz csatlakoztatva bárhova el lehetett szállítani őket. Ezek a mobil home-ok azonban, amikkel minden francia kemping tele van, már rég nem utaznak sehova, nincs kerekük sem, viszont össze vannak kötve a kemping elektromos- és csatornahálózatával. Összkomfortos „dobozházakról” van szó, tökéletesen funkcionáló fürdőszobával és WC-vel, két hálószobával és egy teljesen felszerelt konyhával. Nagyon boldogok voltunk az új otthonunkban, főleg éjszaka, amikor 8 fokra csökkent a kinti hőmérséklet és zuhogott az eső. Még másnap délelőtt is esett, de amíg kényelmesen megreggeliztünk és elmosogattunk, el is állt, és kora délután már gyönyörű napsütésben kirándultunk a legelésző tehenek, lovak és zergék között. A Pireneusokban összesen három napot töltöttünk, de megegyeztünk, hogy ide még visszatérünk, lehetőleg jóval több időre. Akárcsak a Dordogne völgyébe, ahol a Pireneusok előtt jártunk. Vagy átvesszük a hegyekkel körülvett kemping igazgatását a hamarosan úgyis nyugdíjba vonuló termetes nénitől, és beköltözünk a mobil home-ba. Csak sikerüljön lealkudni az árát!

La Fruitière. Gyerekekkel is járható útvonal a völgyben

Ha olvasnál a Dordogne-völgyi sátrazásunkról és a Toulouse-ban szerzett Airbnb-s tapasztalatainkról, kattins IDE!

További képek a Facebook oldalunkon és az Instagramon!