Ha szerda, akkor kenyérsütés. Egész héten egyre fokozódó lelkesedéssel vártunk erre a napra, mert teljesen más volt, mint a többi. Természetesen a kecskéket ugyanúgy el kellett látni reggel és este, de a nap többi részében megfordult a dolgok rendje: most nem mi mentünk ki a farmról, hogy elintézzünk valamit vagy kertészkedjünk, hanem otthon maradtunk, és az emberek jöttek el hozzánk a környékbeli falvakból. Főleg törzsvásárlók érkeztek, akik évek óta itt szerzik be szerda délutánonként a friss bagettet és a kertben vegyszermentesen termesztett zöldséget.

Készül a mákszemekkel szórt bagett

Délelőtt elkészítettük a kenyértésztát, pihenni hagytuk, majd kora délután a nagy kemencében kisütöttük. Amikor minden készen állt, csak akkor ültünk le ebédelni, és amint lenyeltük az utolsó falatokat, már hallottuk is, hogy begördül az udvarra az első vásárló autója. Megkezdődött a farmon a társasági élet. A Gazdasszony a szokásos elnyűtt, kerti munkához való ruháját vasalt blúzra, színes szoknyára és magassarkú papucsra cserélte, amiben egyébként a hét többi napján Hatéves parádézott. Hirtelen nagy lett a jövés-menés, de ne olyan rohanást képzeljetek el, mint amikor az ember csak beugrik a nonstopba egy-két apróságért, paypass-szal fizet, mert az a leggyorsabb, és csak az ajtóból kiáltja vissza hátra sem nézve a viszlátot.

Itt mintha elsősorban látogatóba jöttek volna a vevők: kikérdezni a háziakat a hogylétükről, a termésről, megvitatni az időjárást és a közéleti eseményeket, és amúgy mellesleg kiválasztani néhány szép paradicsomot is a vacsorához. Szerettem végignézni, ahogy kényelmesen kiszállnak az autóból, lassú léptekkel elsétálnak a házi „kisbolt” bejáratához, de a tízméteres útszakaszon legalább kétszer megállnak megcsodálni valamit a házon, az udvaron, vagy épp rajtunk.

Kedves kiszolgálás a házi kisboltban

Ez volt az a pillanat, amikor Kisbabával a kezemben és Hatévessel az oldalamon kíváncsian vártam, hogy vajon beérik-e egy egyszerű „bonjour”-ral, vagy ránk is kiterjesztik a szerdai szociális érintkezést – és az esetek nagy részében naná hogy odajöttek hozzánk. Köszöntek, puszit adtak (!), bemutatkoztak, és tíz percben kifaggattak mindenről: hogy hívnak minket, honnan jöttünk, hány évesek a gyerekek, milyen nyelveken beszélünk, meddig maradunk, hogy érezzük itt magunkat. Majd következett az ő beszámolójuk: A) a magyarországi élményeikről („Ismertem egy lányt, Katinak hívják...”) vagy ha azok nem voltak, akkor B) kisbabás tapasztalataikról („Az én szomszédom unokája is ennyi idősen kezdett el totyogni”). Ha esetleg valaki olyan szerény volt, hogy nem támadott le minket azonnal, akkor viszont biztosak lehettünk benne, hogy a házigazdáink megragadják az alkalmat, hogy a szokásos heti csevegés keretein belül bemutassanak minket, és eldicsekedjenek a gombapaprikással, amit egyik este főztem nekik.

Egy régi ismerős, Anna, viszonylag későn, fél nyolckor érkezett; hallottam, ahogy egy darabig beszélget a háziakkal, aztán egyszer csak mellettem kötött ki a konyhában. Letelepedett egy székre, amíg én a vacsorát készítettem elő, és figyelemmel kísérte minden mozdulatomat. Segítőkészen érdeklődött, mit keresek, amikor tanácstalanul nyitogattam a szekrényajtókat, aztán hamar kiderült, hogy ő se tudja nálam jobban, minek hol a helye. Húsz perc közös főzőcskézés után elindult, pedig meg voltam róla győződve, hogy a Gazdasszonyt várja – de mint utólag kiderült, Anna kizárólag az irántunk való kíváncsisága és a tengernyi ideje miatt maradt; a háziak ugyanis már rég elköszöntek tőle, hogy betereljék a kecskéket a mezőről.

Folyamatban a barackos lepények gyártása. Ami nem kel el a kisboltban, az az önkénteseknek marad!

A kedvenc látogató-vásárlóm viszont Pacôme volt, egy hatvan év körüli hölgy, aki a hét többi napján is gyakran megfordult a farmon. Mindig kisminkelve, elképesztően stílusos szettekben jelent meg, és szinte mindenről eszébe jutott egy dal, amit nem csak hogy azonnal előadott, de tánclépésekkel és széles karmozdulatokkal kísért. Hosszasan szórakoztatott minket, önkénteseket, majd felpattant a biciklijére, és két fonott copfját lobogtatva a szélben elkarikázott.

Madame Pacôme