A kedd vidám napsütéssel indult. A lányok még aludtak; kimentem az udvarra, hogy elvégezzem a reggeli tornát, amire sosincs időm, és persze végül nem lett most sem.

Megjött a Francia a sárga autóval, amivel ide-oda szállít mindig valamit, már nem is követem, hogy épp szénát-e vagy fadarabokat, és hova és minek. Beszélgetni kezdtünk, de rögtön csatlakozott a Gazdasszony is egy kis panaszkodásra, mert a fia épp akkor indult el teljes késésben a fogorvoshoz.

Ez a 18 éves srác veri ki általában a biztosítékot az egyébként végtelenül nyugodt és kedélyes házigazdáinknál. Bár szerintem nincs az a szülő, aki nem borulna ki attól, ha a gyereke még az érettségire is elfelejtene elmenni. Illetve Louis nem felejtett el, csak állítólag rosszul emlékezett az időpontra. A reggel nyolc helyett azt hitte, hogy délután kettőre kell menni. Kétszer is. Hát nem baj, majd jövőre. Addig legalább van még egy éve kitalálni, mit akar kezdeni magával. Mert a szülei abban állapodtak meg vele, hogy ha végre leérettségizik, utazhat, dolgozhat, tanulhat, amit akar, csak essen már túl a középiskolán. Addig is nézze meg az önkénteseket, akik náluk vannak folyamatosan, milyen szorgalmasak, segítőkészek, önállóak. Louis erre azt válaszolta, hogy ő itt nem egy önkéntes. – Nem? Akkor kitakaríthatod a nagy konyhaszekrényt, fiam. – hangzott az atyai ítélet. Ez pedig felér a büntetések büntetésével, ugyanis a konyhaszekrény ocsmány állapotban volt. Őszintén szólva nekem nagy kő esett le a szívemről, amikor megláttam Louis-t a sárga gumikesztyűben a fertőtlenítő szerekkel. Mivel én sokat segítek a konyhában, rémálmaim között szerepelt, hogy egyszer nekem kell majd nekilátnom ennek az egérjárta tárolónak a kisuvickolásához. De szerencsémre Louis rendetlen magaviselete megmentett a döglött egerek és a felhalmozódott ürülék eltávolításától. Köszönöm, hogy vagy, Louis!

A délelőtt folyamán egyébként vásárolni indult a Gazdasszony a közeli városba, Jarnacba. Felajánlotta, hogy minket is magával visz, és amíg ő elintézi a dolgait, mi sétálhatunk egyet. Másfél hét farmozás után egészen szokatlan érzés volt egy város főterén állni, pedig gondolhatjátok, nem egy New York ez a Jarnac. Hangulatos kis utcák, kedves emberek. Találtunk egy „könyvdobozt”, ami a „vegyél egyet – tegyél egyet” elv szerint működik. Más ezen kívül nem nagyon keltette fel Hatéves érdeklődését, mert a városon keresztülfolyó Charente és a kis sziget a gyönyörű kovácsoltvas kapuval és a régi épületekkel mind halál unalmas dolgok, főleg ha még a nap is túl erősen süt és nincs nálunk a napszemüveg.

Ezzel szemben a sárga autóval kimenni a kertbe délután már sokkal vidámabb dolog! Vidám dolog még kilesni anya szülinapi tortáját, és az esti ünneplés tiszteletére szép fehér ruhába öltözni, amit aztán öt perc alatt jól össze lehet sározni az udvaron. Vidám dolog még a szülinapra hivatkozva elővenni anya körömlakkjait, aztán Kisbabát hibáztatni, amiért összetörik az egyik kis üveg, és végignézni, ahogy a rózsaszín körömlakk ráfröccsen az antik bútorra, mielőtt végigfolyna a padlón. Amibe aztán Kisbaba bele is sétál, a Francia pedig beletenyerel, ahogy próbálja kimenteni gyermekét a ragacsból. Feltakarítani mindezt már nem vidám dolog, de még szerencse, hogy Hatévesnek pont ekkor eszébe jutott kimenni megnézni a kecskéket, így ő kimaradt a körömlakklemosós sikálásból. A vacsorára és a tortázásra természetesen visszaért.