Az első napunk a farmon Freya és Ariane nélkül. Tudtuk, hogy nehéz lesz, és az is volt. Főleg Hatéves szenvedett a hiányuktól, ide-oda téblábolt az udvaron, a házban, és óbégatott, hogy „nem tudooook micsinálniiii”. Ettől pedig én szenvedtem. Hiába próbáltam bevonni a krumplipucolásba, mosogatásba, sőt egy idő után már azt is felajánlottam, hogy sütheti velem együtt a cukkinit, semmihez sem volt kedve. Hiába, azt a szórakoztatást, amit a két önkéntes lány biztosított neki, nem lesz könnyű felülmúlni holmi házimunkával, de még játszással sem. Mert egy idő után próbálkoztam azzal is.

Sétáink gyakori célpontja, a veteményeskert

Freya és Ariane gyerekkori barátnők. Freya svéd és angol, Ariane pedig belga és amerikai származású. Svájcból ismerik egymást, ott jártak együtt suliba. Most az egyikük Skóciában, a másikuk pedig Angliában tanul. Kérdeztem, hol érzik magukat otthon. Két újabb országnév, Dánia és Franciaország volt a válasz.

Kitalálták, hogy együtt farmoznak két hetet a nyáron. Közös időtöltésnek szánták az önkénteskedést, de végül is közös gyerekvigyázás lett belőle. Hatéves ugyanis állandóan a nyomukban volt. Kecskefejés, paradicsomkötözés közben is, de a szabadidőben aztán végképp. Vége-hossza nem volt az folyamatos UNOpartiknak és a kollektív rajzolásnak, festegetésnek. Még az étkezések alatt is az új barátnői között csücsült. Hozzám csak akkor jött oda, amikor meg akarta kérdezni, hol van Freya és Ariane.

Egyszer a házban találtam Hatévest, a hálószobák zárt ajtaja előtt üldögélt. Érdeklődtem, mit csinál. Játszik. És a lányok? – kérdeztem gyanakodva. – Ők a szobájukban vannak. – És te miért ülsz itt az ajtó előtt? – Hát, az a játék, hogy papírokat csúsztatok be nekik a résen...

Aznap este beszéltem a lányokkal, hogy nyugodtan mondják meg Hatévesnek, ha gyerekmentes pihenésre vágynak. De azt válaszolták, az érkezésünk előtt egy hétig csak ketten voltak a farmon a házigazdákkal, ráadásul az eső is esett, még a veteményesbe se tudtak kimenni dolgozni, volt idejük dumálni, úgyhogy most örülnek a társaságunknak. Igen, Hatéves pillanatragasztós rajongásának is.

Ma a sokadik kísérlet után, hogy feldobjam a hangulatot a lányok távozását követően, végül is arra jutottam, hogy egyszerűen csak kimegyünk a veteményeskertbe a Gazdasszonnyal és a Franciával. És a kert csodát tett.

A Francia mai feladata az volt, hogy csúcsos sátrat kellett építenie hosszú gallyakból a futóbabnak. Nagy élvezettel dolgozott rajta, Hatéves pedig még nagyobb élvezettel segédkezett. Mindenkinek jót tett a hasznos szöszmötölés a szabadban.

Elkészült a futóbabok jövendő otthona

A veteményeskertben még az a vicces, hogy nem is a farm területén, hanem a faluban található. Be kell menni a központba, elhaladni a posta és a községháza mellett, és onnan alig 50 méterre, a házak között egy üres telken várja a szorgos önkénteseket a kert. És ami már szinte isteni ajándék, hogy mindez a falu egyetlen játszóterének a szomszédságában. Úgyhogy amíg a Francia építgette a futóbabkunyhót, addig mi a minimál játszótéren kergettük egymást, csak hogy legyen valami urbánus kikapcsolódás a sok farmozás közepette.

A játszótér legmagasabb mászókája