Miután csúfos kudarcot vallottam a zsírégetéssel, egyértelmű volt, hogy más mozgásforma után kell néznem. Sok mindent kipróbáltam, de úgy igazán semmi sem vált be: ha babás tornákra mentem, valahogy mindig az lett a vége, hogy Kisbaba elvonta a figyelmemet, és a 60 perces órákból általában 15-öt tudtam tiszta mozgással tölteni, kétperces szakaszokra elosztva. Ha pedig a “normális”, gyerek nélküli edzést választottam, azzal rögtön két probléma is adódott.
- Fizikai: Nehéz egyrészt belőni a megfelelő szintet (ne haljak bele, de azért kellemesen fáradjak el tőle), másrészt megtalálni azt a mozgásformát, ami a szoptatással, illetve a várandósság–szülés okozta testi változásokkal is kompatibilis. (Ez mindenkinek más, ha egyáltalán van; nekem Kisbaba után a szétnyílt hasizom redukálta le a végezhető gyakorlatok számát.)
- Logisztikai: Vajon hogy oldja meg egy anya, hogy legalább heti egyszer fixen elmehessen otthonról mozogni? Nálunk van nagyszülői segítség, de nyilván nem korlátlan, és ha azon a héten ügyintéznem is kellett, plusz még a Franciával is el akartam menni moziba, úgy éreztem, ellőttem a gyerekvigyázós patronjaimat. Az sem segített a helyzeten, hogy Kisbaba egy időben (értsd: néhány hónapon keresztül) veszettül ordított, amikor elindultam otthonról, mindegy, hogy az apja vagy a nagymama maradt vele épp, én meg legszívesebben már a lépcsőházból visszaszaladtam volna, pedig elvileg feltöltődni, kikapcsolódni indultam el. Hát, nem annyira sikerült.
Szóval nem vagyunk egyszerű esetek mi, szülés utáni nők – se testileg, se lelkileg...
Fotó: Christine Hewitt, yogicphotos.com, forrás: Flickr
Ekkor jött velem szembe a Facebookon a Gyerünk, anyukám egyik posztja. Gyorsan továbbgörgettem, mert ilyen hülye nevű oldalra ki a fene kíváncsi, hát én biztos nem. Eleve nehezen azonosulok az “anyuka” megszólítással, ha nem a gyerekeimtől jön (de ők meg nem “anyukának” hívnak, úgyhogy sehogy sem hallgatok rá), a “gyerünk” felszólítással együtt meg teljesen olyan érzésem volt, mintha mi, anyák, olyan elnehezült, lompos jószágok lennénk, akiket nógatni kéne, hogy haladjanak már tovább a legelőn. De ez a fura nevű oldal nem adta fel, újra és újra felbukkant a hírfolyamomban, és különféle ajánlatokkal bombázott. Lassan felfogtam, hogy ez valami anyukatorna lesz; semmi kedvem nem volt hozzá, egy egyéves gyerek mellett ezen a szinten már túl vagyok, gondoltam magamban. És akkor megjelent a legújabb edzésprogramjuk, a Táncolj, anyukám!, amivel még engem is sikerült megfogniuk... Mert ha a lábemelgetés és a súlyzózás hidegen is hagy, de egy kis ugi-bugira mindig kapható vagyok. Főleg, hogy egy ideje nem volt már benne részem!
6 hét, heti 3 óra, amiből a harmadik mindig meglepetés. Sokféle tánc, pörgős zenék, minikoreográfiák, sztáredzők, és jó közösség. Valami ilyesmi lehetett a felvezető szöveg, amire ráharaptam. Azonnal konzultálni kezdtem a Franciával és emailezni a koordinátorral, hogyan fogok tudni részt venni ezeken az órákon a 15 hónapos gyerekemmel. Merthogy az anyukás elnevezés miatt biztos voltam benne, hogy itt valami gyerekbarát megoldást tartogatnak a számomra. Hamar megkaptam a választ: az online kurzust az otthonomban tetszés szerinti időbeosztásban végezhetem, de persze bevonhatom a babát is, ha szeretném… Ja, hogy a laptop előtt fogom nyomni a tánclépéseket? És Kisbaba fogja csodálni a begyakorolt koreográfiát? De a virtuális közösségben a többi anyuka is büszke lesz rám, akik szintén a négy fal között magukban szambáznak?
Bevallom, csalódottságot éreztem. Annyira elmentem volna “igazi” emberekkel heti háromszor egy igazi helyre táncolni!… De hogy is gondoltam ezt, amikor még a heti egy alkalom se jött össze?! Rájöttem, hogy vagy ez, vagy a nagy semmi, úgyhogy gondoltam, adok egy esélyt ennek a valószerűtlen anyukatáncklubnak.
Nem bántam meg.
Annak, aki hasonlóan csekély ismeretekkel rendelkezik a fura nevű anyukatornás weboldalt illetően, leírom röviden: egy online videótárhelyről van szó, ahol különféle edzők legkülönfélébb, de mindig valós idejű edzését lehet megtekinteni, illetve jobb esetben el is végezni. A regisztráció (és az egy hét ingyenes próbaidő) után két választási lehetőségünk van. Az egyik, hogy havi tagdíjat fizetünk, amiért cserébe hozzáférést kapunk a hetente frissülő videótárhoz. Itt a magunk kedvére mazsolázhatunk a nehézségi szintek és óratípusok között, a latin fitnesztől kezdve a gerincjógán át a total bodyig. A másik lehetőség, hogy egy konkrét programra fizetünk be; ebben az esetben követünk egy edzéstervet (ami mellé némi plusz pénz fejében akár étrendet is kapunk), a videók egymásra épülnek és egy speciális területre/tematikára fókuszálnak. A célcsoport mindkét esetben a kisgyerekkel otthon lévő anyák, de keringenek történetek férfiakról is, akik a feleségük profiljával több edzésprogramot kipipáltak már.
Szóval a kezdeti idegenkedésemet legyőzve befizettem a Táncolj, anyukám! elnevezésű online kurzus árát előre, ahogy kellett, és ezzel már meg is volt a motiváció, hogy megcsináljam az órákat. Hiszen ha már kicsengettem a programért ennyi pénzt, nem hagyhatom veszni! Bár előfordult, hogy egy-két alkalmat kihagytam rosszullét miatt (a sajátom, nem a gyerekem betegsége miatt, mert ez utóbbi nem kifogás egy online edzésnél ugyebár), de azokat is pótolhattam a program végén, amikor néhány napra az összes videó elérhetővé vált. Mert egyébként folyamatosan cserélődtek, úgyhogy nem nagyon lehetett lemaradni. Két-két napunk volt a hét első két órájára, a harmadikra pedig három, így aki nagyon belelkesült, esetleg duplázhatott is. Nálam ez nem fordult elő, mert sokszor a második nap utolsó óráiban (konkrétan este fél 11 és fél 12 között) sikerült abszolválnom az épp aktuális rockyt vagy cha-cha-chát. Bár magányosan gyakoroltam a lépéseket, mégis átragadt rám a képernyőn keresztül is az adott edző lendülete, vidámsága. Nagyon bírtam például, hogy a zumbát tartó Eszti a saját nappalijában vette fel nekünk az edzéseket, és előfordult, hogy ugyanúgy játékokba vagy épp a falba ütközött hely híján egy forgás közben, mint én a saját szobánkban, ahol a körülöttem rámoló-rágcsáló Kisbabát és a lábam elé kiszórt játékokat kerülgettem a koreográfia közben.
Az, hogy egy-egy óra mennyire találta el a stílusomat vagy mennyire felelt meg a tánctudásomnak, más kérdés, mert látatlanban nyilván nehéz az oktatóknak felmérni a virtuális csoport szintjét, és a visszajelzések is csak utólag jutnak el hozzájuk. Nekem személy szerint sok volt pl. a brazil szambával és a regaetonnal együtt járó seggrázás, főleg, hogy a hétvégi órákhoz Hatéves is csatlakozott, aki ennek köszönhetően ma már tökéletes csípőnyolcasokat tud produkálni – de ezt valamennyire ellensúlyozta az art jazz meg az improvizáció. Tetszett, hogy minden óra bemelegítéssel indult és levezetéssel zárult, új mozgásformákat, lépéskombinációkat tanulhattam, és olyan táncokat is kipróbálhattam, amiktől eddig idegenkedtem (hastánc) vagy amiről akár még soha nem is hallottam (consla).
Amitől pedig ez az egész program több volt, mint tánc: minden vasárnap este érkezett egy email a következő heti órarenddel; ekkor tudtuk meg, ki lesz a hétvégi “sztáredző”, és néhány motiváló sorral együtt kaptunk egy heti kihívást is. A kihívások nem titkolt szándékkal általában arra irányultak, hogy egy kicsit kimozdítsák a végeláthatatlan napi rutinból a háztartással és a gyerekkel 0-24-ben melózó anyákat, és felébressze bennük a vonzó, önmagával elégedett nőt. Volt, amin csak nevettem és nem bírtam komolyan venni, de ez például nagyon betalált: “Vegyél fel csinos ruhát a táncórákra! Ne a lógós tréningben és a kinyúlt, tejecskefoltos pólóban táncolj, hanem kapj fel egy blúzt vagy tekerj a derekadra egy kendőt…” A kutyafáját, ezek meg honnan tudják, milyen cuccban ugráltam eddig a laptop előtt?! És tényleg, mi lenne, ha egyszer már reggel felöltöznék normális ruhába, nem csak a délutáni séta előtt?... Lehet, hogy nem is érezném magam annyira “anyukának”?
Az előzményeket olvastad már? --> Véletlen találkozásom a zsírégetéssel
Kövesd mindennapi csavargásainkat Facebookon és Instagramon is!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.