Október elején négy napot töltöttem Kisbabával Varsóban. Sokan feltették nekem utazás előtt, közben és utána is a kérdést, hogy MIÉRT?! Mit keresek én egy tizenöt hónapos gyerekkel kettesben külföldön egy olyan városban, ahol mindig jó néhány fokkal hidegebb van, mint Magyarországon, ráadásul gyakran esik az eső? Mire jó ez, minek megyünk, mit fogunk csinálni?!

Na megyünk már?!

Hát, megmondom őszintén, eleinte fogalmam se volt. De ezt az utazást kaptam szülinapomra a Franciától. És ha már a birtokába kerültem a repülőjegyeknek, akkor azokat veszni nem hagyom, tehát egyértelmű volt, hogy utazunk. De lövésem nem volt, mit fogok kihozni ebből a helyzetből.

Annyit azért érdemes tudni rólam, hogy nagyon szeretem Lengyelországot; Varsóban másodéves egyetemistaként egy szemesztert már töltöttem, és gyakran visszavágyom. Nem olyan konkrétan, hogy munkát, lakást vagy akár csak repülőjegyet nézzek, de időnként sóhajtozom egyet, hogy „jaj de jó lenne Varsóba menni”, vagy „jaj de rég voltam már Varsóban”. Valaki a közvetlen környezetemben pedig túl sokat hallgatta ezeket a sóhajokat, egyszer csak megelégelte őket, és hogy egy időre véget vessen a végtelenített vágyakozásnak, meglepett két repülőjeggyel. Először azt hittem, hogy a férjem kettőnknek szánta ezt az utazást, gyerekek nélkül, romantikusan, aztán rádöbbentem, hogy nem. Ezt az utat Kisbabával együtt kaptuk, mert hogy a szülinapunk is két nap különbséggel ugyanakkor van. És mi más járna egy gyerekekkel csavargónak, mint egy újabb lehetőség a gyerekkel való csavargásra?!

Kisbaba, aki mindig készen áll az utazásra

Ez végül is mind tökjól hangzik, mégis meglepett az ötlet a Francia részéről. Sóhajtozás ide vagy oda, azért magamtól nem pattantam volna fel csak úgy a varsói gépre egy szál kézipoggyásszal, hónom alatt a Kisbabával, hogy gyerünk, együnk egy kis pirogot Lengyelhonban. Nehezen hagytam itthon Hatévest, aki még csak egy hónapja kezdte az iskolát, és nehéz szívvel csomagoltam az overállt este, amikor délután még egy szál pulcsiban játszótereztünk. Úgy éreztem magam, mint egy népmesei hős, aki kifogta az aranyhalat, és meggondolatlanul olyat kívánt tőle, amire még egyáltalán nem áll készen. Hát én az aranyhal helyett kifogtam a Franciát, aki egy emancipáltabb országban nőtt fel, mint én, és akinek teljesen egyértelmű volt, hogy ha Varsóba akarok menni, akkor hadd menjek, de vigyem a babát is, úgyis jól elvagyok vele, ő meg majd addig jól ellesz Hatévessel.

És ez végül így is történt, ennyire egyszerűen és csodálatosan.

De azon túl, hogy szuper volt újra Varsó utcáin járni-kelni, régi barátokkal találkozni, új embereket megismerni, lengyel ételeket enni, gyerekbarát kávézókat felfedezni, az egész utazásból a legtöbbet talán mégis az előkészületek által kaptam. Kisbaba az indulás előtt néhány nappal megfázott és éjszakánként fuldokolva köhögött, a négy varsói napunkból háromra esőt és 8 fok körüli hőmérsékletet jósoltak, a babakocsira való esőponyvát sehol sem találtam, a programunkat illetően pedig leginkább improvizálni készültem. Ja, és a gép felszállása előtti 24 órában nem is a pakolás volt a legfőbb gondom, hanem hogy végre lezárjam azt a határidős munkámat, amivel már két hónapja pepecseltem, és ha nincs az utazás, szerintem még tovább toltam volna a leadást. Így viszont muszáj volt elengednem, hogy legalább ezt a mázsás súlyt ne vigyem magammal a vállamon a repülőtérre. Végül nem is vittem, ahogy az esővédő ponyvát se, viszont a sok nehezítő körülmény az utazás előtti éjszaka mégis kétségbeesést robbantott ki bennem.

Fogok tudni vigyázni Kisbabára külföldön egyedül is? Nem fogom elveszíteni a pénztárcámat? Jól ki fogok jönni a szállásadóinkkal? Hazafelé nem fogom lekésni a repülőgépet? Hatéves nem fogja otthon felejteni csütörtök reggel a néptánc cuccát?

Ezermillió kérdés kavargott bennem, pedig csak négy nap, pedig egy ismerős város, pedig már a második gyerekem, pedig én sosem szoktam parázni, pedig... És akkor rájöttem, mennyire abszurd és mégis emberi dolog az, hogy pont az egyik vágyam beteljesülése vált ki belőlem ekkora félelmet. Amíg az elérhetetlenség biztos távlatában volt, addig szívesen gondoltam rá, játszottam vele képzeletben, minden felelősség nélkül, hiszen úgysem tűnt valószínűnek, hogy egyszer valóra válik, és a babámat nem az omladozó bérházunk és a sarki Reál között fogom tologatni, hanem a varsói Új Világ sétányon, a hatalmas műpálma és a Vár közötti úton... Egyébként meg miért ne?! Miért ne csinálhatnám ugyanazt, amit itthon is, csak épp más helyszínen, más emberekkel körülvéve? Pelenkázni, etetni, sétálni, játszani, énekelni ott is tudok, csak legalább kicsit világot is látok közben, régi kapcsolatokat ápolok és újakat hozok létre.

Íme a Vár tér és az óváros, de az alvás fontosabb

Én egy kiadós zokogás után átbillentem a saját kételyeimen, aludtam néhány órát, aztán belevetettem magam Kisbabával együtt az őszi Varsóba. Igazi felüdülés volt, esővel, köhögéssel, hideggel együtt. Szerencsére nem vesztettem el a pénztárcámat, se a gyerekemet, a szállásadóinkkal pedig úgy összebarátkoztunk, hogy hála nekik a repülőgépet se késtük le hazafelé, mert kivittek a reptérre! És úgy hallottam, Hatéves se felejtette otthon a néptánc felszerelést.

Elindulni sosem könnyű, de utána általában kiderül, hogy érdemes a kalandot választani a megszokott mókuskerék helyett...

Ha érdekel a Varsó melletti, couchsurfinges szállásunkról szóló beszámoló, kattints IDE!

Arról, hogy Varsó milyen kisgyerekkel, a következő bejegyzésben olvashattok hamarosan!

Addig is kövessétek mindennapi csavargásainkat a Facebook oldalunkon és Instagramon!