Tíz éve egyetemistaként még azért regisztráltam a Couchsurfing nevű weboldalon, hogy ingyen szállást szerezzek a barátnőmnek és magamnak a néhány napos krakkói kiruccanásunkhoz. Emlékszem, mennyire ledöbbentünk, amikor a saját albérlettel rendelkező lengyel srác a kedvünkért a szüleihez ment aludni, hogy nekünk átengedhesse a lakását, kulccsal, laptoppal és minden egyéb ingósággal együtt. Csak úgy, bizalmi alapon, semmi viszonzást nem várva cserébe. A szabadidejében pedig szakszerűen körbevezetett minket a városban és kifogyhatatlanul árasztotta magából a történelmi adatokat, merthogy gyakorolni akart az idegenvezetői vizsgájára. Nem zavarta, hogy akkor még hiányos angol nyelvtudásunk nem tette számunkra lehetővé a lengyel uralkodócsaládok legendáinak befogadását – így is mindent lelkiismeretesen megmutogatott, mi pedig a jóindulatától lenyűgözve követtük a várudvartól kezdve a templomokon át a hatalmas főtérig.

Azóta az évek során a couchsurfinges bemutatkozó profilom kiegészült először egy pasival, majd egy gyerekkel, aztán pedig még eggyel. Az utazások pedig folytatódnak, csak most már nem a magam és a barátnőm, hanem a saját kis családom nevében fogalmazom meg a szálláskérő üzeneteket. És már szó sincs arról, hogy „ingyenszállást” kéne szereznem mindenáron, különben kénytelen lennék a kaján spórolni – szerencsére már ki tudnánk fizetni a hotelt is és az éttermet is, mint ahogy mindenki más teszi nyaraláskor. De akkor kihagynánk azt a rengeteg csodálatos találkozást, amiben a helyiek vendégszeretete által részesülünk, pedig ezek életre szóló élmények. Nem csak mi tanulunk belőle újra és újra emberiességről, nyitottságról, segítőkészségről, de a gyerekek is. Az pedig nyilvánvaló, hogy az adott ország kultúráját, szokásait a hétköznapi emberek mindennapi életén keresztül lehet a legjobban megismerni – erre pedig rövid távon nem tudok jobb módot, mint hogy helyi lakosoknál szállunk meg. Az már az adott házigazdától függ, hogy a vacsoráját, szabadidejét is megosztja-e a vendégeivel, vagy csak alvóhelyet biztosít, de tapasztalataim szerint mindenki szívesen megragadja ilyenkor az alkalmat, hogy meséljen egy kicsit magáról és kérdezzen a másikról.

A varsói Chopin Repülőtéren

Amióta kisgyerekekkel utazunk, a couchsurfing adatbázisában eleve olyan helybéliek között keresgélünk, akik az adatlapjukon gyerekbarátnak jelölik az otthonukat, és még így is rá szoktam kérdezni az egyeztetések során, hogy biztosan nyitottak-e egy kisbabás család befogadására. Aki ezek után is tárt ajtókkal vár minket, azzal már hamar kialakul a közös hullámhossz a találkozáskor, és meg sem kottyan neki az éjszakai gyereksírás vagy az asztal alá potyogtatott étel. Persze a gyerekdúlás nyomait én tüntetem el magunk után, de hát ez itthon is így lenne, nem hogy idegenben.

Amikor Kisbabával kettesben Varsóba készültem négy napra, csak egy nagyon rövid ideig gondolkoztam azon, hogy „rendes” szállást foglaljak magunknak. De ahogy elképzeltem a sivár, személytelen hoteleket, hamar eszembe jutott, hogy sokkal viccesebb lenne megismerni egy kisgyerekes lengyel családot. Akkor Kisbabának is lenne társasága, én is gyakorolhatnám a lengyel nyelvet, és rájöttem, hogy sokkal nagyobb biztonságban érezném magam egy egyelőre ismeretlen, de valószínűleg nagyon kedves családnál, mint egyedül a gyerekkel egy üres airbnb-s lakásban vagy egy pici, ingerszegény hotelszobában. Még azt sem bántam, hogy a befogadóink, akik néhány órán belül pozitív választ adtak az első elküldött üzenetemre, Varsó mellett laknak, a belvárostól 20 km-re. Nem baj, legalább megtudom, milyen az élet az agglomerációban, gondoltam vidáman.

Hamar otthon érezzük magunkat Varsó mellett is

Az nem derült ki, mások számára milyen, de a mi házigazdáim nem nyomorognak, az biztos. A háromszintes családi házban nem hogy külön hálót, de saját fürdőszobát is kaptunk jacuzzis káddal. Erre igazán nem számítottam, mert még élénken élt bennem annak a párizsi couchsurfinges szállásnak az emléke, ahol a kis garzonlakásban a kanapé kinyitása után már mozdulni sem lehetett, a fürdőszobában pedig a WC-n ülve az ember lába a zuhanyzókabinba lógott. Itt Varsó mellett viszont volt hely bőven: a szülőkön és a két gyereken kívül velük laktak még az apai nagyszülők, és ottlétünk utolsó napján érkezett még három kutya megőrzésre. Egy hétre elutazott a gazdájuk, a fel-alá rohangászó szőrpamacsok pedig Kisbaba nagy boldogságára a mi ideiglenes otthonunkba jöttek nyaralni.

Fürdőszoba állatkerttel?!

Apropó, nagyszülők! Én a szálláskérő üzenetemben szokásom szerint felajánlottam, hogy viszonzásképp főzök a családnak valamilyen magyaros ételt. Akkor még nem gondoltam, hogy ahol egy lengyel nagymama lakik, ott esélyem se lesz még csak a konyha közelébe se menni. Amint reggel ébredés után, vagy estefelé a városban töltött napunk után megjelentem a konyha-étkező környékén, kérdések áradata fogadott: „Éhesek vagytok már? Mit ennétek? Mit adjunk a babának? A kenyeret megpirítsam? A krumplit megmelegítsem? Milyen gyümölcsöt vágjak fel? Teát vagy kávét innál?” Ha megpróbáltam magunk után elmosogatni, azonnal rám kiáltott: „Nem mosogatunk! Ott a gép, de majd én bepakolok!” Egy idő után azt is feladtam, hogy a hűtőbe reggeli után visszategyem a számunkra kikészített vajat, lekvárt, túrót, mert nyilván ő tudta a legjobban, minek hol a helye, és úgyis átrendezett volna mindent, amit én berakok. Így ház kénytelen voltam lemondani a házimunkában, illetve a saját magunk kiszolgálásában való tevékeny részvételről, és egy kis szégyenlős örömmel hagytam, hogy a nagymama tipikus lengyel ételekkel traktáljon minket, majd a nagypapával együtt mellénk telepedve mindenféle régi sztorikkal szórakoztasson, amíg én a főztjét fogyasztom. De a legszebb nap akkor köszöntött ránk, amikor almás pitét és szilvás lepényt sütött: Kisbaba egyszerűen nem bírt velük betelni, a nagymama pedig majd elolvadt a boldogságtól, hogy valaki ilyen élvezettel falja a művét. Újabb és újabb szeleteket vágott és tett Kisbaba elé, aki két kézzel tömte a szájába a finomságot, én meg elhűlve néztem, mi lesz ebből. Hiába szóltam, hogy szerintem már elég lesz, a nagyanyai jóságnak nem lehet csak úgy véget vetni... Szerencsére egy kisebb hasmenéssel megúsztuk, de az útravalónak csomagolt almás pitét már Kisbaba sem bírta lenyelni a repülőn.

Közös eszegetés ifjú házigazdánkkal

A szállás és a város közötti távolságot is sikerült legyőzni: délelőttönként bebuszoztunk-metróztunk Kisbabával a centrumba, esténként pedig valaki mindig kijött elénk kocsival a metróvégállomáshoz. De leginkább mégsem a fuvarokért vagy a szilvás lepényért vagyok hálás a vendéglátóinknak, hanem hogy négy napra a családjuk részévé válhattunk, és bepillantást nyerhettem a mindennapjaikba, a történeteikbe. Megtudtam például, hogy a nagymama csak azért dolgozott nyolc éven keresztül egy általános iskola könyvtárában, mert munkaerőhiány miatt ez volt a feltétele annak, hogy a fia abba a suliba járhasson...

Hogy miért utaztunk Varsóba Kisbabával és mit csináltunk ott négy napon keresztül, hamarosan megtudhatjátok a következő bejegyzésből!

Addig is kövessétek mindennapi csavargásainkat a Facebook oldalunkon és Instagramon!