Ha Franciaország, akkor sajt. Meg csiga, de azt még nem kóstoltunk, pedig a vasárnapi piacon Saintes-ban árultak készen, megfőzve. Az utazás előtt sokat ugratta Hatévest a magyar nagypapája azzal, hogy majd egész nyáron csigát kell ennie. Mert Franciaország a csigaevők országa, legalábbis sokaknak ez az első asszociáció, és csak a második (vagy a sokadik) a sajt. Pedig ez a sajtevés nem utolsó dolog, nekem legalábbis nagyon bejön, és ahogy elnézem a lányaimat, ők is egyre nagyobb rajongással rágcsálják a különféle érett, büdös sajtokat. Igen, a Kisbaba is.

Voilà, a sajttál a megfelelő sajtvágó késsel együtt

Amikor először jártam Franciaországban és ültem le enni francia családok asztalaihoz, egyszerűen nem tudtam mire vélni ezt a ceremóniát a sajtfogyasztás körül. A vacsora az aperitiffel indul (ami nem csak a pia, de tekintélyes mennyiségű mogyoró és csipsz elfogyasztását is magába foglalja rögtön az étkezés elején), majd előétel, aztán főétel, és amikor már tényleg csak annyi hely maradt a gyomorban, hogy egy kis desszertet bepasszírozzunk, na akkor jön még a sajt. Pontosabban a sajttál, amin általában minimum öt, de sokszor tízféle sajt van egész darabokban kirakva, hozzá vékony szeletekre vágott bagett egy kis kosárban. Jól hangzik, jól néz ki, de minek?! Ha mindenki dugig ette magát az előtte lévő három fogással, minek eszik még kenyeret sajttal? Otthon nálunk sokszor ez volt a vacsora: sajtos kenyér; ez most komoly, hogy itt is ezt kell enni? A desszert előtt, a főtél után?!

 Persze nem mertem nyilvánosan hangot adni legmélyebb megdöbbenésemnek, csak magamban háborogtam, hogy mi ez az őrültség, miért nem lehet mondjuk uzsonnára vagy reggelire enni a sajtot, miért kell a rendes meleg étel után letuszkolni belőle még fél kilót. Még nem tudtam, hogy a francia reggeli és uzsonna szigorúan édes dolgokból áll, így Isten ments, hogy nehéz sajtokkal terheljük ilyenkor az emésztőrendszerünket. Abban inkább ne keressünk logikát, hogy akkor a desszert elé miért illik a camembert. Az ő fejükben a sajt a főétel után következik, a hús és a zöldség kiteljesítéseként, „mert jól esik”, ahogy a Francia tömören megmagyarázta, tehát a desszertnek ehhez semmi köze.

 Azon túl, hogy a magyar ember számára teljesen indokolatlan a sajt önálló fogásként való fogyasztása az ebéd vagy a vacsora közepén, számomra azért volt még nehezen emészthető ez a szokás, mert újra és újra beleestem abba az ostoba hibába, hogy jóllaktam a főétellel. Sőt, nagyon amatőr koromban már az előétellel, de ezt a rossz tulajdonságot szerencsére hamar kinőttem: elég volt hozzá két darab háromórás vacsorán részt vennem, hogy rájöjjek, nem a mogyoróval és a libamájpástétomos falatkákkal kell majd kihúznom másnap reggelig. Ó, nem. Kerül még addig sok-sok finomság az asztalra. Például sajtok, amiket újra és újra bemutatnak nekem, ez comté, ez gruyère, ez chèvre, pedig már kezdem ismerni őket, de ránézésre, a csomagolópapír súgója nélkül képtelen vagyok különbséget tenni a fromage-ok sokasága között. Érzem, van hova fejlődnöm, főleg amikor a Francia még ki is egészíti a felsorolást a gyengébbek, azaz az én kedvemért, hogy nagyon erős, erős, vagy enyhébb ízvilág.

Sajtok a saintes-i piacon

Szóval amikor jön a sajt, én általában már full tele vagyok, és szidom magam, amiért repetáztam a hét órán keresztül sült bárányból, de hát annyira kínálgatták, és tényleg olyan finom volt... Szinte örülök magamban, amikor végre sikerül olyat főzniük, ami pont kevésbé ízlik, mert ilyenkor eszembe jut a sajt, és boldog vagyok, hogy mind a tízet végig fogom tudni kóstolni. Egyébként lassan kezdem ellesni a trükköt: mindenből csak egy kis csippentés (igen, a kesudióból és a pástétomból is), a repetától pedig Isten őrizz. Valahogy ők sosem aggódnak, hogy nem fognak jóllakni, vagy titokban mindannyian a sajtot és a kenyeret várják. Hatéves legalábbis ezzel a módszerrel dolgozik az asztalnál: amióta Franciaországban vagyunk, válogatósabb lett, nem kér se ebből, se abból, de már várja a kedvenc sajtját, amiből aztán jól betankol.

 Nem volt ez mindig így. Otthon maximum a trappistát fogadta el, ami francia ízlelőbimbóval nézve sárga cipőtalp, de sokszor még azt se kérte a paradicsomos tésztára. Aztán megismerte Le Gros kétéves kisfiát, aki az előző beszámolómban már szóba került, és aki alapjaiban megváltoztatta Hatéves hozzáállását a sajtokhoz. Ezt a kisfiút evés közben azzal kell fenyegetni, hogy ha nem eszi meg rendesen a krumplipürét, nem kap sajtot – csak a sajt érdekli ugyanis az egész étkezésből. Amikor a fülem hallatára megkérdezte tőle az apukája, mit kér desszertre a comté után, a gyerek azt válaszolta, hogy gruyèrt. Több neki nem is kellett. Erre már Hatéves is rászánta magát, hogy életében először megkóstolja a francia sajtokat, és azóta alig tud velük leállni.

Egyik ebéd közben csak vágtam és vágtam neki az újabb szelet comtékat a szépen kikészített darabból, aztán a nagy étvágyának én ittam meg a levét. Vacsora közben újra előkerült ugyanaz a sajttál, és a vendéglátóinknak valahogy csak akkor tűnt fel a déli pusztítás. Elhangzott a fenyegető kérdés: „Ki vágott ebből a sajtból?” Rosszat sejtve érdeklődtem, melyikből, csak hogy időt nyerjek és lélekben felkészüljek minden lehetséges katasztrófára, mert úgyis tudtam, hogy a comtéról lesz szó. Persze hogy arról volt. „Ezt a sajtot már rég keresztben kellett volna vágni!” – hangzott a vád. „Ööö, de még most is lehet, nem?”– Nem értettem, mit rontottam el, ijedten bámultam a kis hosszúkás maradékot. Aztán hamar megkaptam az indoklást: esztétikailag szebben mutat a tálon a sajt, ha nem mindig hosszában, de egy idő után keresztben is vágunk belőle... Mielőtt elástam volna magam szégyenemben, a Francia gyorsan odasúgta magyarul: „Ne aggódj. Csak franciák...”