Gyerekkel mindenhova lehet menni. Belvárosba is, ügyintézni is. A gyerek mindenhol jól elvan, az egész világ egy nagy játszótér, csak az őt kísérő felnőttnek nem sikerül közben semmi felnőtt dolgot rendesen véghezvinnie a nagy koncentrálásban, hogy elkerüljék az életveszélyt.

Szelfi csillárral és hiányos fogsorral

Eldöntöttem, hogy ma mindenképp elmegyek a mobilszolgáltatóhoz. Elképesztő régóta halogattam a feladatot, mert egy kisbabával mindig rémálom az ügyintézés, de az utazás előtt túl akartam esni rajta. Még el se indultunk, de Hatéves máris megpróbálta keresztülhúzni a számításaimat: nem akart oviba menni. Péntek, csoportösszevonások, nincs az óvónénije...végülis érthető. Elmagyaráztam neki, hogy én ügyintézni megyek most, ami baromi unalmas lesz, sokkal jobb az ovi udvarán Sárival szaladgálni, de ragaszkodott hozzá, hogy ő inkább jön velem az unalmas helyre. Megegyeztünk, mire eszembe jutott, hogy az oviba akkor is be kell ugranunk az ágyneműért. Gyors vívódás: Csak nem megyek ügyintézni az ágyneművel! Viszont amikor hazafelé jövünk majd pont a délutáni alvásidőben, nem fogják nekünk kiadni. Mindegy, jön velünk az ágynemű is mindenhova. Meg a benti cipő, meg vagy húsz rajz, ami még előkerült az oviban. Nagy nehezen kiürítettük az öltözőt, elköszöntünk mindenkitől, akivel még összefutottunk a folyosón, még néhány fotót is csináltam emlékbe, elvégre ide már csak látogatóba jövünk vissza. A kapuban persze még egy ismerőssel is találkoztunk, majd sikeresen elhagytuk az óvoda területét tekintélyes mennyiségű limlommal felpakolva.

 Irány a Deák tér és az ügyintézés! „De anya, én éhes vagyok....” Egyébként én is megéheztem az egy órán keresztül tartó óvodai pakolásban. Na jó, akkor még egy pékségben eszünk valamit, mielőtt tényleg belevágunk a nagy ügyintézésbe.

 A pékségben csak készpénzzel lehet fizetni, és ekkor szembesülök a ténnyel, hogy nincs nálam a pénztárcám. Indulás előtt Kisbaba turkált a táskámban, megtalálta a pénzt és játszani kezdett vele, ezért az egész tárcát külön leraktam valahova a lakásban, a táskámtól jó messze, és így el is indultam nélküle. A kártyám szerencsére nálam van, így mivel a kávét már kikértem, megígérjük, hogy mindjárt visszajövünk, csak kiugrunk egy bankautomatához. Ott természetesen Hatéves szeretne nyomni mindent, nem megy olyan gyorsan, már állnak mögöttünk, de megvan a pénz, indulás vissza a pékségbe. A kávém legalább már vár, de Kisbaba is nyöszörög, előbb megetetem őt. Otthonról hoztam neki almás banánpépet, kiskanalat, előkét, szépen megeszi, én is jóllakom a croissant-nal, de Hatéves kér még pogit. A frissen kivett pénzért nyúlok, és ekkor veszem észre, hogy a táskámban kiömlött a víz, Kisbaba ivópohara megint nem zárt jól. Itt még nevetünk, hogy legalább csak víz és nem valami ragacsos limonádé, de a húsz rajz szétázik, a színek összemosódnak, a papírok összetapadnak. Még nem dobom ki őket, de már látszik, otthon titokban ez a sors vár rájuk.

Míg én a táska elázott tartalmával vagyok elfoglalva, Hatéves kedvesen visszaviszi a tálcát a néninek, aki kiszolgált minket – sajnos az otthonról hozott kanalakkal együtt, de ezt majd csak este veszem észre a vacsoránál... Vidáman elindulunk – az eredeti tervhez képest kétórás csúszással – a napi fő programhoz, a mobilszolgáltatóhoz.

 A lányok egész jól bírják a helyzetet, csak az értékesítő valamiért a szerződésem elemzésébe kezd, valamire rá akar beszélni, de én csak arra tudok gondolni, hogy a lányok mindjárt kiborulnak és akkor nem tudom elintézni, amiért bejöttem, így udvariasan megkérem a férfit, hogy térjünk vissza jövetelem céljára. Egy idő után Kisbaba persze mégis nyűglődni kezd, kiveszem a babakocsiból, elalszik a kezemben. Visszarakom a kocsiba, az erős légkondi miatt betakarom az éppen nálunk lévő párnahuzattal – ebben a pillanatban boldog vagyok, hogy az ágyneművel együtt jöttünk ügyintézni. De Kisbaba 10 perc múlva felébred, nem baj, addigra megvan az új telefon, már csak adminisztrálni kell, a beüzemelésre viszont már senkinek se marad türelme az értékesítőn kívül. „Nem vagyok olyan ügyetlen, majd megoldom egyedül” – mondom büszkén, fittyet hányva a „vagy majd a férje segít” megjegyzésre, és kiviharzunk. Csak késő este, mikor végre leülök az új telefonommal, derül ki, hogy már a sim kártya behelyezésénél elakadok. De a boltból kilépve még a régi telefonomról felhívom a barátnőmet, hogy megyünk a közelükbe könyvet venni, fussunk össze.

Szelfi kistesóval

A buszmegállót nem találom rögtön (csak azért, mert 3 évet leszámítva mindig a belvárosban laktam, még nem kell minden buszmegállót ismernem, nem igaz?), ugyanazon a zebrán átmegyünk mindkét irányban (igen, ide-oda megyünk tök fölöslegesen), végül messziről meglátom a buszunkat beérkezni a megállóba, kis sprintelés a babakocsival és Hatévessel, és már fenn is vagyunk.

Dugó. Dudálás. Hirtelen fékezések. Betűző nap. Kisbabának nincs vize, beitta mindet a húsz ovis alkotás. Hatévesnek fájni kezd a hasa. Leszállunk, sétálunk.

 Megvan a könyvesbolt! Oázis a sivatagban. Mindannyian erőre kapunk a kultúra hűs szigetén. Annyira visszaáll a harmónia, hogy hagyom, hogy Hatéves rábeszéljen egy gyerekkönyvre. Majd ezt fogjuk olvasni Franciaországban az úton. Hát jó. Kisbaba a harmonikus légkörben bekakil, ezt a kis könyvesboltban mindannyian érezzük. Rájövök, hogy nincs nálunk nedves törlő. Nem baj, majd Dóritól kérünk.

 Ekkor még abban a naiv hitben élek, hogy mindjárt hazamegyünk és lerakom a gyerekeket egy kis délutáni pihire, de tulajdonképpen én magam mindent meghiúsítok azzal, hogy úgy döntök, egy játszótéren várjuk meg a barátnőméket. Ott jobban elvagyunk, mint az utcán ácsorogva, a játszóról viszont nem lehet csak úgy hazaindulni... Mozgóbújócskázunk a Szent István park labirintusában, megjön Dóri a babájával, beszélgetünk, játszunk, telik az idő. Kisbabát egyre nehezebben tudom kordában tartani. Tetőtől talpig beborítja a homok. Igen, a szája is tele. Igen, a pelusa is tele, most homokkal. Aztán már a babakocsi is. Vagyis inkább saras, mert megpróbáltam Kisbabát lemosni, meg persze Hatéves is vizezett, így a pergő homokszemcsékből tapadós sár lett a bőrünkön, ruhánkon. Hazaindulunk.

 Hatévesnek eszébe jut, hogy még tegnap megígértem neki, hogy majd ma kürtőskalácsfagyizunk. Sajnos igaza van, megígértem, így egy kis kerülővel megyünk haza. Megvan a finomság, leülünk a közeli parkban eszegetni. Erről viszont nekem jut eszembe, hogy el kéne ugrani a szomszédos piacra, nincs otthon semmi zöldség. Bevásárolunk. Ekkor már mindenhol szatyrok lógnak a babakocsiról, az alsó kis tárolót már rég teleraktam a könyvekkel.

 Sajnos nem alacsonypadlós busz jön, akkor legyen földalatti. Hazaérünk, a szomszédok még kicsit segítenek is, megsajnálják a vergődésemet a rengeteg csomaggal, a két gyerekkel és a babakocsival. Kocsi a tárolóba be, Hatéves kezébe egy szatyor, a többit a fülemre akasztom, Kisbabát a hónom alá csapom... Hulla vagyok, mire felérünk. És akkor leesik, hogy Kisbabának egyetlen darab pelenkája maradt, amit most fogok ráadni... de muszáj pihenőt tartani, Kisbaba elalszik, este 7-kor kel fel... Hatéves nem akar megint vásárolni indulni... Háromnegyed nyolcra meggyőzöm, újra kilépünk az ajtón. 15 percet várunk a trolira, és mintha minden elölről kezdődne: „Anya, éhes vagyok...”